Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Bojtár Endre: Pontosítások a magyar(?)-belorusz(?)-lengyel(?)-litván(?) kapcsolatok egy fejezetéhez (tanulmány)
ködőt formálisan eddig is választották, ámde — lévén a trón örökletes — a választás csupán üres szó volt. A lublini unióval azonban majdnem egybeesett a litván eredetű Jagelló- (Gediminas) ház kihalása 1572-ben, s ekkortól valóban választották a királyt. A szabad királyválasztás szolgált azután mintául az ország minden egyéb ügyének a megoldásához, s adott alkalmait annak a közszellemnek a kialakulására, amelyet úgy jellemezhetni, hogy az egyéni érdekek látszólag demokratikus érvényesítése a közügy, a res publica, vagy lengyelül: a rzecz pospolita pusztulásához vezetett. A királyi köztársaság, e fából vaskarika a -közép- és -kelet-európai történelem egyik legrosszabb tréfája volt. A bajok a királyválasztás feltételeit megszabó 1572-es varsói kon-vokációval kezdődtek, ahol kimondták, hogy az új királyt egyhangúan kell megválasztani — mintegy 200 ezer embernek! Ettől kezdve aztán bárki odakiálthatta a hírhed-t „nie pozwalam!”-ot, „nem engedem !”-et, s a szőnyegen lévő kérdés megoldása -lehetetlenné vált. A demokrácia ily módon teljes anarchiához vezetett. Az ország döntésképtelenné vált, s abban a nemzetközi helyzetben, amelyben Moszkva, a Habsburg-birodalom, Svédország, Törökország, majd Poroszország is ugrásra-hódí-tásra készen várt, a „rumlin alapuló” Köztársaság széthullott, majd idegen hatalmak könnyű prédája -lett. Az anarchia jelei megmutatkoztak mindjárt a Jagellók utáni első -két király megválasztásakor. Az -első -alkalommal -ketten versengtek a lengyel-litván koronáért: Habsburg Miksa császár és a francia Valois Henrik. Az utóbbi győzött, ám öthónapos uralkodás után, miikor bátyja, IX. Károly halálával m-egürült a francia trón, inkább -azt választotta, s az éjszaka leple alatt szabályosan -megszökvén Krakkóból a (vallási türelemben élő) „barbárok” közül inkább hazatért (a Szent Ber- talan-éj utáni) „édes Franciaországba”. A második eset még cifrább. Henrik után újra csak Miksa császár, illetve két fia, továbá Rettenetes Iván orosz cár, a svéd király, egy cseh főúr, két lengyel főúr és Báthory István -kívánta -megszerezni a koronát. Közülük kettőnek sikerült is: a szenátus Miksát választotta meg és eskette -föl Bácsben, míg -a nemesség Bátho- ryt Erdélyben. Hogy aztán Báthory -lett az uralkodó, az csak az ő ügyességén múlott, s azon, hogy megelőzte Miksát a lengyelországi bevonulásban, a trón tényleges elfoglalásában. Litvánia az unió után egy ideig még próbálta őrizni ha nem is függetlenségét, de legalább több-kevesebb különállását. A korszak elején létezett egy bizonyos állami hazafiság, amely -nem tudott nemzeti haz-afisággá fejlődni — szemben a másutt végbemenő egészséges, normális fejlődéssel, ahol kezdett kimunkálódni a nemz-et új, a közös nyelven, a közös kultúrán alapuló fogalma. A vallási küzdelmek is a nemz-eti-áilami függetlenség érdekeit szolgálták. A reformáció azért is hódíthatott tért oly rohamosan Litvániában, mer-t az a litván különállással jelentett egyet. Reformáció és ellenreformáció, a lengyel-litván érdek- ellentét bonyolultságát jól példázza -a leghatalmasabb 16. századi litván főnemesi család, a Radvilák törtnéete. Mik-alojus Radvila Juod-asis, vagyis Fake-te Radvila Miklós egészen 1565-ös haláláig a reformátusok fő pártfogója. A luteránusokra, kálvinistákra és ariánusokra szakadt mozgalmat Európában egyedülálló módon ő a radikális ariánus alapon -akarta egyesíteni, olyannyira, hogy az egy évet Vilniusban is lakó ariánus orvost, G-iorgio Blandr-atát magával Kálvinnal szemben próbálja védelmezni — igaz, sikertelenül; Kálvint még a hitvitázó levél kíséretében küldött ajándékok: -a nyesibu-nda és Radviláné sajátkezűleg szőtt kéztörlője sem puhították meg. (Luksaité 1980:18.). A nagyúrinak azután mind a négy fiát katolikussá térítették a jezsuiták, sőt, egyikük, Jurgis Vilnius püspökeként pápajalölt is lett. (Sapoka 1936:310.) Ugyanakkor a család másik ága, amelynek feje Fekete Radvi-la unokatestvére, Mi-kalojus Radvila Rudasis, vagyis Vörös Radvila volt, megmaradt kálvinistának — egészen az ellen-reformáció végleges győzelméig, majd száz évig, amikor aztán minden Radvilából Radziwill lett. Azt a Báthoryt, akit a ilengyw-el középn-emesség képviselője, Mi-kol-aj Siennic-ki kiáltott ki királlyá (Jasienica 1985c:66—67), a litvánok idegenkedve fogadták. A 644
