Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)
— Maga talán léleklátó? — kérdezte Prank udvariatlanul. Kis Ágota ártatlan, csodálkozó képet mutatott, mint laki nem értette a kérdést. A szemében szelíd végtelenség. Mint lalki végül is, megtalálta, amit keresett. — Kér? — mutatott az abszintra. — Nem. A visszautasítás oly határozottra, sőt keményre sikerült, hogy Kis Ágota kizökkent a magabiztosságából, és úgy érezte: magyarázkodni kényszerül. — Családi örökség — mosolyodott el zavartan. — Nem az italozás, hanem a nagyvonalúság. Frank bólintott. Ez megint elég volt Kis Ágotának, hogy magához ragadja a kezdeményezést. ' — Én se mentem velük. Pedig szeretek lovagolni. Most Frank mosolyodott el. — Jól mutathat a nyeregben ... Kis Ágota elpirult. A pohárért nyúlt, de csak a nyelve hegyét dugta az italba. — Ezt vehetem bókniak? — Ahogy tetszik. — Gyerekkoromban az apám tanított meg lovagolni. Főagronómus volt a felsővári állami gazdaságban. Frank úgy nézett a nőre, mint aki a tudomására aki arja hozni, hogy nem tud vele mit kezdeni. Hogy elfoglalja magát, megoldotta a nyakkendőjét, levette a zakót, és a vállára terítette. Rövid tétovázás, az autójához ment, mely elég távol volt az angolkerttől, és a zakót meg a nyakkendőt a hátsó ülésre dobta. Kis Ágota minden mozdulatot figyeleimmel kísért. Hajlamos volt a misztikumra, pillanatok alatt el tudta hitetni magával, hogy rendkívüli dolgok elé néz. Most is rögtön felvillanyozódott. Elhatározta, hogy mindenáron Frank bizalmába férkőzik, meg fogja ismerni, ahogy egy kiválasztott férfit szükséges. Nemcsak a külső számított Kis Ágota szemében, hogy vállas-e, megfelelő-e a magassága, a járása, van-e összhang a ruházkodásában, de a műveltség, a jártasság, a kiválasztott hivatáshoz váló viszony, és nem utolsó sorban a lelki tényezők. — Egy sötét öltönyből nem lehet megítélni, hogy menyit ad a ruházkodásra — gondolta. Hirtelen ötlettel átült egy másik székre. Távolabb Franktól, ezáltal bizonyos értelemben válaszút elé állítva őt: vissza fog-e ülni az eredeti helyére, valamiféle távolságot tartva, vagy pedig követi őt, ami már jelenthet valamit. Más körülmények között ez a kis raffinéria semmiség, de Kis Ágota úgy gondolta: egy most alakuló kapcsolatban a jövőt illetően sokat jelenthet. Az amúgy rövid szabású szoknyáját kissé feljebb húzta a combján. A mozdulat nem volt kacér, inkább otthonos. Frank anélkül, hogy jelét adta volna: észrevette a változásokat. Visszaült a helyére. —Én is agromómus szeretteim volna lenni — mondta Kis Ágota —, de az apám nem engedte. — Nem nőnek való — jegyezte meg Frank. — Apámnak is ez volt a véleménye. Kis Ágota révedezve bámult a fák közé. Földerengett a múlt. Egy kínos családi jelenet: bevallotta az apjának, hogy táncosnő szeretne lenni, a tánckar vezetőjének a hitegetésére titokban hónapok óta bejárt a színházba, az apja a szoba közepén állt, hórihorgas alakja mintha kettétört volna. — Én csak azt tudom, hogy az embernek dolgoznia kell, azért született a világra — bámult maga elé a földre, aztán hátrament a fészerbe az oldalkocsis motorkerékpárjához. — Biztos maga is lenézi a nőket... Frank előreinyújtotta a kezét, öklei egymás mellett az asztalon. — Inkább szeretem őket. — Ezt jólesik hallani. Kis Ágota tekintete megakadt Frank öklein. — Ha ezekkel lesújt valahova — képzelődött riadtan. A férfi arcát kezdte tanulmányozni. Kedvére való volt. Különösen az orr, amely profilból nézve valóban olyan volt, amilyennek Helga még 616
