Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)
lánykorában elnevezte: lepattantott szikla. Kds Ágota azt gondolta: — Mi lenne, ha megmondanám neki, hogy odavtagyok a nagyorrú térfalakért? ... Fölnevetett. — Mit nevet? — Nem mondhatom meg — pirult el Kis Ágota. Frank a nő csupasz térdére pillantott. A tekintet nyomában képtelen képzet- társítás: Kis Ágota térdkalácsa egy macskának la koponyáját juttatta az eszébe. A pécsi élettani intézetben llátott, az elektródáktól megszabadított kísérleti macskák. Odanyúlt, és megszorította Kis Ágota térdét. — Érti a módját — kacsintott a nő elismerően. — Csak nem gondolja? — kapott észbe Frank. Mintegy kijózanodva. — Nem számít, hogy imiit gondolok. Franknak most már nem nagyon tetszett, sőt kezdett ellenszenves lenni, hogy Kis Ágota mindegyre bizalmasabb légkört akart teremteni közöttük. De azért a kezét a térdén hagyta. Rámosolygott. — Férjnél van? — Mondtam már, hogy voltam. A hangsúly olyan volt, mintha nem fejezte volna be a választ, vagyis nyitva hagyta, s így szert tehetett egy kevés gondolkodási időire. — Ha arra kíváncsi, hogy miért váltam el két évi házasság után — folytatta Kis Ágota csevegő hangnemben —, akkor azt válaszolhatom, hogy nem illettünk össze. A volt férjem alföldi ember, akinek sajnos nem sok érzéke volt az élet szépségeihez. Én például szeretek szép ruhákban járni. Szeretek táncolni. Imádom a magyar nótát. De kizárt, hogy a körmeimet vörösre lakkozzam. Nézze!... Vagy például: én minden férfitől megkövetelem az -udvariasságot és a jómodort. Vagy például: én nő létemre vendégségbe üres kézzel soha nem állítok be. Hia mást nem viszek, akkor egy szál virágot... Hirtelen kedve támadt, hogy Frank közvetlen közelébe íurakodjon, szorosan, esetleg az ölébe üljön. E pillanatban talán mindenre hajlandó lett volna, csakhogy kisajátíthassa magának. — Ezeket a tulajdonságokat én a szülői házból hoztam — lendült a vallomásba. — A mi családunkban mindig mindenki részéről a megbecsülés dominált. És a szeretet. Az anyám nagyon gazdag iparos családból származik, az apai nagyapám anyja pedig Bajtay gróf lánya volt, aki ieányfejjel szült. A Bajtayak dúsgazdag felvidéki földesurak volták, de a Bajtay-ükpapa inkább szétparceliázott kétezer holdat, csakhogy kisemmizze a törvénytelenül született unokáját. Talán ebből származik az érzés, hogy mi otthon nagyon összetartunk. Nem hagyjuk el egymás kezét, akármi történik is. Én élek-halök az lapám emlékéért. Az anyámért. A húgomért. Az öcsémért. Nálunk az a jelszó, hogy egy mindenkiért, mindenki egyért. Amikor az öcsém bajban volt, mert angolkórral született, és le kellett cserélni a vérét, az orvosok megmutatták nekem, hogyan ilumbálják szegényt, az a hatalmas tű, istenem, ha rágondolok, még ma is iibabőrös leszek. Az orvosok azt mondták, ha odaadom a véremet az öcsémnek, soha többé nem kell őt ilumibálni, és én akkor meghalni is hajlandó lettem volna a testvéremért. Franknak kissé hihetetlennek tűnt a történet. Nem a tudomány hitelében kételkedett, úgy gondolta, a huszadik század onásodik felében laz orvostudomány a képzeletet meghaladó csodákra képes, de Kis Ágota hangjából valahogy hiányzott a meggyőződés. Mint aki eleve tisztában van azzal, hogy a másik egy szavát se hiszi el. Ló horkamtott a közelben. Frank elrántotta a kezét a nő térdéről. Kis Ágotának is egyszerre sürgős lett minden. Kihörpinitette a maradék italt, majd úgy szólt Frankhoz, mint aki eigy sürgős üzenetet ad át. — Meglátogathatnia egyszer. — Én? Magát? — hökkent meg Frank. — Én is Pesten lakom. 617
