Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)
vasúti rámpa vendéglőjében elmondott szavai ismétlődtek volna meg: „Látod, mégis megbocsátok, mert a testvérem vagy, Anya is így gondolja jónak, mert a családból csak mi betten maradtunk, és akármi történt, még ha kötelet tettél volna is a nyakamra, az Isten egymáshoz utalt minket, másra nem számíthatunk többé, csak egymásra, így én megbocsátok neked, és még csak meg se kérdezem, hogy mi vezetett .. Susu két oldalról oroszosán megcsókolta az arcát. Szerette volna legalább odasúgni: „Bocsáss meg!” Frank félrenézett. Fanny gyermeki kíváncsisággal figyelt. Az ő szemében a nevetségességig ér- zelgősnek és fennfcöQjtnek hatott iá jelenet. — Ezek ilyenek — gondolta, ámbár, nem értette, hogy az apjának mi köze lehet ehhez az idegen nőhöz, de amikor Susu megcsókolta, s gyöngéden megfogta a karját, Fanny is érezte, hogy a levegő megtelik furcsa idegességgel. Sejtette, hisz nagylány vdlt, hogy többről van itt szó, mint egy leendő rokon puszijáról. Ijedten pillantott az anyja felé. Helga mereven — megkövültén? — nézte, hogy mi történik. Igazán nem érte felkészületlenül, mivel az örökös gyanakvás megóvta a kínos meglepetésektől, ráadásul ide jövet a belső hang figyelmeztette, hogy egy pillanatra se veszítsen az éberségéből. Nyugtalanul, egyre idegesebben figyelte Susu idétlen csoszogását, ahogy közelített Frankhoz, amikor pedig félreérthetetlen gyöngédséggel megcsókolta, lángvörös lett az arca, és már úgy nézett rájuk, mint egy gyűlölt szeralmiespárra. Köny- nyes lett a szeme.. — Melyik kocsmában szedte föl ezt a papagájt? Ezárt hozott ide? Hogyan vetemedhetett ekkora aljasságra?... Gerzson felé pillantott. — Mit érezhet ő? ... A külső semmit sem árult el. Helga kétségbeesett. — Mit csináljak, édes jó Istenem, adj tanácsot! — fohászkodott magában. Nem sok tartotta vissza, hogy kézenragadja Fannyt, és elrohanjon ebből a gyűlölt házból, az autó az udvaron állt, bár ő ritkán vezetett, a jogosítványát mindig magánál hordta, miiként a tartalék indítókulcsat, az egyetlen, amit ilyen helyzetben egy önmagát becsülő és a szabadságára valamit is adó asszony tehet, hogy bevágja magát az autóba, és el! El! El! Ez a vágy dúlt benne. A valóságban pár lépésre állt Franktól, kissé hátrább, az arca merev volt. Ügy mutatta, nem érdekli különösebben, hogy mi történik, bízva a lelkiarőbtan, ami nagy bajban sohase hagyta cserben. A múlt ködéből felrémlett Pinnia. Másra gondolni most nem lehetett. Ott mindenhez volt elég erő, csak Hans bácsira kellett gondolni. A bemutatkozás még keservesebb volt. Amikor Susu kimondta a nevét, Helgának nagyot dobbant a szíve: — Tehát ő az!... Előtolakodott az a decemberi veszekedés Mikulás táján. Micsoda megérzés volt! Mennyi riadalom, kétség, ragaszkodás és kiszolgáltatottság sűrűsödött abba a szóváltásba! — Szóval, egy magányos tanítónő. — Honnan veszed, hogy magányos? — Érzem. Az ilyen nők mindenre képesek. — Azt se tudod, hogy kicsoda. — Elég, lámát érzek ... Nem ilyennek képzelte. Lomposnak, tömzsinek, zsírosnak, esetleg szőkének. Megakadt a tekintete az ezüst fülbevalón. Könnyed, finom kidolgozású lepkeszárnyak. Ki nem állhatta azokat a nőket, akik hivalkodva felékszerezik magukat. — Majd vesz neki az ura, hogy teleaggathassa magát — gondolta. Susu elfogódva, kislányosan nyújtotta a kezét. Helga kényszeredetten, de udvarias mosollyal. Franknak olyan érzése támadt, hogy hiába próbálkozna, nem tudna megmozdulni. Hangok. Beszédfoszlányak. — Nándi az anyakönyvvezetőnél vár bennünket. — Menjünk már! Ez kinek a hangja volt? — Fölveszem a zakót és mehetünk. 611