Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)
— Hova tetted a csokrot? — Menjünk már!... Fanny megrántotta az anyja kezét. — Mi nem megyünk? Ennyi elég volt. Helga megragadta a lány kezét és Frankra ügyét se vetve az ajtó fellé indult. — Wagner doktor lánya vagyok — mondta magában. — És Hans Wágner unokahúga... Meg se fordult a fejében, hogy az anyja mit csinálna most az ő helyében. — Ki ez a néni? — kérdezte Fanny. — A nagybácsikád felesége lesz ... Helga hagja elcsuklott. — Sógornő, istenem! — gondolta élkeseredve. — Apu régóta ismeri? — Hagyj már békén! — torkolta le Helga a lányát. — Mit 'tudom én? Kérdezd meg az apádtól! — Láttad, hogy megcsókolták egymást? — Az apád nem csókolózott. Helga összeszorította a száját. Igyekezett elhitetni magával: végül is, nem bánja, hogy eljött az esküvőre, és tanúja lehetett ennek a számára megalázó találkozásnak. Hogy valóban el tudja hinni, vagyis maigáévá tehesse ezt a magyarázatot, valami gyors és hatásos elhatározásra lett volna szüksége, ami pillanatnyilag és majd hosz- szú távon is elégtételt adhat. Mert megtehette volna, abban a pillanatban nem sok tartotta vissza, hogy odaugrik Frankhoz, és mint egyéb feleségek, feldúitan az arcába vágja: — Te is olyan vagy, mint a többi!... De ez csak tetézte volna a megadázott- ságát. Frank hangját hallotta hátul. Helgában az érzékeny hang, mintha csak erre várt volna. Megvan!... Béleborzangott. Valamit, ami nélkülözhetetlen, élve eltemetni? Megbarátkozni nem tudott a gondolattal, de elkezdte hajtogatni, vagyis belelovalta magát, sőt valahogy tűzbe is jött: — Soha többé nem fogok lefeküdni vele! Soha többé! Meg fogom mondani neki, hogy soha többé!... Az elhatározás valamiféle elégtétellel járt együtt, ez kissé lehűtötte. Szorosan fogta Fanny kezét. A legszebb férfin is közömbösen futott volna végig most a tekintete, nemhogy mohóságot mutatott völna, még csak érdeklődést sem, talán egyedül Hans bácsi, ha élne, akihez gyerekfejjel szívesen hozzáment volna feleségül. Kis Ágota odalépett Frankhoz, és betakaróit. — Jöjjön, maga is ... A karját Frank oldalához nyomta. — Mondtam már, hogy ápolónő vagyok? — Most hallom először. — Már gyerekkoromban is ápolónő akartam lenni. — Igen, igen — helyeselt Frank, mint aki nagyon is fontosnak tartja, hogy Kis Ágota az ápolást választotta hivatásául. — Imádom a gyerekeket. — Én is gyerekpárti vagyok — bólintott Frank rosszkedvűen. — Nekem négy gyerekem lesz. Mit szól hozzá? — Férjnél van? — Voltam. De újra férjhez fogok menni. A nő igyekezete, hogy figyelembe ajánlja magát, nem sok sikerrel járt. Csak pillanatokra, például a tanácsházia előtt, amikor ment föl a lépcsőn, és a mögötte haladó Frank a térd fölött végződő szoknya jóvoltából szömügyre vette a lábait, amelyek egy kissé vékonyak voltak, de kellően izmoslak, és arányosságukat nem befolyásolta az alsó lábszárak gyöngéd görbesége, Frank azonban közben arra gondolt, hogy a felesége és a lánya mellett volna a helye. Az anyakönyvvezető szobájába lépve Sirdki Nándort pillantotta meg. Végigfutott a hátán a hideg. — Még ez is? ... Siroki nyolc év alatt szinte semmit se változott. Görnyedt tartás, mintha púpos volna. Tojás alakú fejforma. Házilag nyirbált frizura. Semmibe meredő világos halszemek. Fémkeretes szemüveg. Öltözködésében ugyanaz a paposság: sötét, nyia612
