Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)

— Hova tetted a csokrot? — Menjünk már!... Fanny megrántotta az anyja kezét. — Mi nem megyünk? Ennyi elég volt. Helga megragadta a lány kezét és Frankra ügyét se vetve az ajtó fellé indult. — Wagner doktor lánya vagyok — mondta magában. — És Hans Wágner unokahúga... Meg se fordult a fejében, hogy az anyja mit csinálna most az ő helyében. — Ki ez a néni? — kérdezte Fanny. — A nagybácsikád felesége lesz ... Helga hagja elcsuklott. — Sógornő, istenem! — gondolta élkeseredve. — Apu régóta ismeri? — Hagyj már békén! — torkolta le Helga a lányát. — Mit 'tudom én? Kérdezd meg az apádtól! — Láttad, hogy megcsókolták egymást? — Az apád nem csókolózott. Helga összeszorította a száját. Igyekezett elhitetni magával: végül is, nem bánja, hogy eljött az esküvőre, és tanúja lehetett ennek a számára megalázó találkozásnak. Hogy valóban el tudja hinni, vagyis maigáévá tehesse ezt a magyarázatot, valami gyors és hatásos elhatározásra lett volna szüksége, ami pillanatnyilag és majd hosz- szú távon is elégtételt adhat. Mert megtehette volna, abban a pillanatban nem sok tartotta vissza, hogy odaugrik Frankhoz, és mint egyéb feleségek, feldúitan az arcába vágja: — Te is olyan vagy, mint a többi!... De ez csak tetézte volna a megadázott- ságát. Frank hangját hallotta hátul. Helgában az érzékeny hang, mintha csak erre várt volna. Megvan!... Béleborzangott. Valamit, ami nélkülözhetetlen, élve elte­metni? Megbarátkozni nem tudott a gondolattal, de elkezdte hajtogatni, vagyis belelovalta magát, sőt valahogy tűzbe is jött: — Soha többé nem fogok lefeküdni vele! Soha többé! Meg fogom mondani neki, hogy soha többé!... Az elhatározás valamiféle elégtétellel járt együtt, ez kissé lehűtötte. Szorosan fogta Fanny kezét. A legszebb férfin is közömbösen futott volna végig most a tekintete, nemhogy mo­hóságot mutatott völna, még csak érdeklődést sem, talán egyedül Hans bácsi, ha élne, akihez gyerekfejjel szívesen hozzáment volna feleségül. Kis Ágota odalépett Frankhoz, és betakaróit. — Jöjjön, maga is ... A karját Frank oldalához nyomta. — Mondtam már, hogy ápolónő vagyok? — Most hallom először. — Már gyerekkoromban is ápolónő akartam lenni. — Igen, igen — helyeselt Frank, mint aki nagyon is fontosnak tartja, hogy Kis Ágota az ápolást választotta hivatásául. — Imádom a gyerekeket. — Én is gyerekpárti vagyok — bólintott Frank rosszkedvűen. — Nekem négy gyerekem lesz. Mit szól hozzá? — Férjnél van? — Voltam. De újra férjhez fogok menni. A nő igyekezete, hogy figyelembe ajánlja magát, nem sok sikerrel járt. Csak pillanatokra, például a tanácsházia előtt, amikor ment föl a lépcsőn, és a mögötte haladó Frank a térd fölött végződő szoknya jóvoltából szömügyre vette a lábait, amelyek egy kissé vékonyak voltak, de kellően izmoslak, és arányosságukat nem befolyásolta az alsó lábszárak gyöngéd görbesége, Frank azonban közben arra gon­dolt, hogy a felesége és a lánya mellett volna a helye. Az anyakönyvvezető szobájába lépve Sirdki Nándort pillantotta meg. Végig­futott a hátán a hideg. — Még ez is? ... Siroki nyolc év alatt szinte semmit se változott. Görnyedt tartás, mintha pú­pos volna. Tojás alakú fejforma. Házilag nyirbált frizura. Semmibe meredő világos halszemek. Fémkeretes szemüveg. Öltözködésében ugyanaz a paposság: sötét, nyia­612

Next

/
Oldalképek
Tartalom