Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)
THIERY ÁRPÁD Búcsú Freytágéktól ELSŐ FEJEZET Frank a vasúti átjáró előtt levette lábát a gázpedálról. A fénysorompó tilosat jelzett. Látta a közeledő tehervonatot. Becslése szerint nem lehetett közelebb, mint háromszáz méter. Az őrház mögött egy pillanatra szem elől tévesztette, de akkor már visszakapcsolt hármas fokozatba, rálépett a gázpedálra, és áthajtott a síneken, imajd ugyanazzal a lendülettel felhajtott a stoptáblával védett főközlekedési útra. A mögötte elcsattogó vonat se nyomta el a gumiköpenyek csikorgását. Nyirkos lett a bőre. — Mire jó ez? — korholta magát. A hátsó ülésen selyempapírba csomagolva egy kézműves tuniszi rézkancsó. Formája virágvázáé, nagy fülekkel. A belső zsebébe gyűrve Moskovics Ernő levele Moszkvából, és Gerzson esküvői meghívója. A tárcájában kétezerötszáz forint. Félhavi fizetés. — Meglehet, ez minden — gondolta. Mint aki az összes vagyonát — lehetőségeit? — állandóan magával hordja. Moskovics Ernő tőle szokatlan hangvételű levelet küldött Moszkvából: „Rég ért olyan öröm, mint ma, amikor megkaptam la leveledet, írtad a válaszodban. Elegáns voltál, mint imindig, nyomát sem érezhettem a szemrehányásnak a hosszú hallgatás miatt. Pedig nekem kellett volna írnom, vagy jelentkeznem legalább, csak hát... Azt is tudd meg, hogy egyedül Tőled kaptam személyes hangú táviratot a nővérem halálakor, és csak Rólad tudom biztosan, hogy tudod: ki volt Ö nekem. Ezért aztán, amikor szakmánybán írtam a köszönő leveleket, kártyákat, persze, hogy kihagytalak ebből a sorból. Neked másféle levelet szántam, de elmaradt...” A végén két zárkózott mondat: ahogy valaki magára csapja az ajtót. „Nehéz hat hónap áll még előttem. De tudom, hogy szükség van rám.” Frank úgy gondolta, hogy kétezer forint elég lesz az esküvői ajándékra, bár még mindig tanácstalan volt: mit vegyen? Helga valamiért nem akart segíteni a vásárlásban. — Közös ajándék, nem? — ütközött meg Frank. Helga kitért. — Legyen inikább a tiéd. Amikor az esküvői meghívót kitette az asztalra, Helga cigarettára gyújtott. Pár hónapja szokott rá. Az anyja beszélte télé a fejét — orvosfeleség! —, fogyókúra helyett. Wágnerné a vőjére pillantva megjegyezte: — Kislány koromban ez divatos volt a középosztálybeli úriasszonyok körében... Helga illatos vágott dohányból saját töltésű szivarkákat szívott. Naponta négyet-ötöt füstölt el. Legfeljebb hatóit. Szipkából. Az égő gyufaszálat a két ujja közé csippentette. — Ő persze, még egyszer se jött el hozzánk. — Hívtuk? — Miért kell hívni a bátyádat? Mind a ketten tudták, hogy nem erről van szó. Helga begomibolta arabmintás lila háziköntösét, amit Frank Tuniszból hozott neki, felkapta laz ablakpárkányról a hamutartót, és az asztalhoz ült, amely tele volt papírcétlikkel. Helga feledékenysége kezdett kellemetlenné válni, ezért mindent gon602
