Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)
t dósán feljegyzett magának. „Virágföldet cserélni a vízipáűimának”, „ágyneműt vasalni”, „narancsszörpöt venni”, „szájvíz”, „cipőfűző a síbakancsba”... Amit nem írt föl magánlak, azt többnyire elfelejtette. A cetlik szaporodtak, és egyre kisebbek lettek, már csak bélyeg nagyságúak, és elborították az asztalt. Helga belemerült a cédulák rakosgatásába. Idő- és rangsorba helyezte őket. A szipkát a fogai között tartva pöfékelt, időnként la nyakához nyúlt, megigazította feltűzött, újabban hidrogénezett haját. Frank tulajdonképpen nem is nagyon számított arra, hogy a felesége eljön az esküvőre. Letért egy mellékútra. A térkép szerint nyolc kilométert rövidített. Keskeny út volt, kanyar kanyar után. 'A közúti karbantartók la szederfák törzsét feltété figyelmeztető sávokkal mázolták be. — Majd útközben veszek valamit — bizakodott Frank. — Talán Veszprémben ... Hallott rólla, hogy a városközpontban új áruházat nyitottak. Az északnyugati szél meg-megiökte az autó elejét. Egy éve múlt, hogy Gerzson kétségbeesetten kiáltozott utána a kastély udvarán : — Miilyen testvérek vagyunk mi, uramisten!... Akkor úgy gondolta, hogy soha többé nem, fognak találkozni, hónapok múlva azonban Gerzson váratlanul táviratozott, a következő nap pedig megjelent nála az IBUSZ-lakásban. Bejelentette, hogy megnősül. Azóta vendéglőkben, pályaudvari restikben találkoztak. — Miért nem jössz fel hozzánk? — hívta Frank karácsony előtt. Gerzson úgy tett, mintha nem hallotta volna. Szivart keresett, pontosabban már csak egyetlen szivart talált a bőrtárcában. Kibontotta a celofánból, megnyálazta, leharapta a végét, végül rágyújtott. — Nem jobb itt nekünk? — nézett fürkészve az öccsére. — Kínos, ihogy kerülsz bennünket. — Nyugodtabhan beszélhetünk így. — Helgának is feltűnt — hazudta Frank. Gerzson némán pöfékelt. Kibámult az utcára. Az aluljáróból özönlött a délutáni tömeg. Azt gondolta: — Mit szólna hozzá, ha elárulom neki, hogy ismertem a Wág- ner-családnak azt a tagját, aki negyvenöt áprilisában nyomtalanul eltűnt, nagyon is jól ismertem ... Frank ki nem állhatta ezt a pöffeszkedő stílust, amit a bátyja újabban fölvett, ráadásul elég ügyetlenül, s így inkább komikus volt, nem pedig fölényt kifejező. — Az esküvőd? — kérdezte. — Meglesz, meglesz ... Frank ingerült lett. — Csak le ne késd. — Ne félts. — Húsvétiba ígérted, nem? Gerzson az öccsére kacsintott. — A hölgy már nálam lakik. Frank várta az esküvői meghívást, de az egyre késett. Gerzson nem magyarázkodott, föl se hozta a házasságot, a menyasszonyáról nem beszélt. Egyik levelében ugyan említést tett Süsüről, de csak így s ennyit: „a kis Menyasszonyom...” A nevét nem mondta ki, nem írta de, fényképet nem mutatott, nem küldött róla. Így Frank szemében a leendő sógornő afféle titokzatos fantom maradt. Meg se próbálta elképzelni, hogy milyen llehet. Szőke? Fekete? Sovány? Molett? Fiatal? Harmincon túl? Vénkisasszony? Elvált? Esetleg özvegy? Nem ismerte a bátyja ízlését. Nőkről sohase beszéltek egymás között. Amennyire várta húsvét előtt az esküvői meghívót, oly készületlenül érte augusztusban. Épp hogy megérkezett (a tunéziai utazásból, rendesen még ki sem aludta magát, még mindig nem szabadult az utazás előzményeitől, semmi kedve nem volt Tunéziához, pedig Helga boldogan ugrott a nyakába, amikor meghatotta: — Ez aztán! Nem mindenkit küldenek oda!... Frank azt gondolta: — Csak a Kommunizmus Fiait... Beszélni se volt kedve. El se tudta volna mondani, hogyan történt. Helga 603
