Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Vathy Zsuzsa: Kifulladásig (novella)
— Számlavizsgáló Űr, ugye, nem kell lebontanunk a Házat? — kérdezi. — Ugye, nem kell lerombolnunk? Elpusztítanunk? A Házat, amit az életünk helyett építettünk?! Ugye, nem kell?! — Ráborul a számlavizsgáló lábára, csókolja a rövid csizmáját, ós ömlik rá a könnye. És törölgeti a könnyét a bajával, és a csizmához nyomja megint az arcát, a boxes, maszatos arcát. És ebben a pillanatban belámhasít! A Házunk kell neki! Ennek az embernek a Házunk kell! A mi Házunk, amit ketten, a feleségemmel, az életünk helyett építettünk. Szánkó, hócsizma, kölni, ezresek! Ennek a Házunk kell! Szemet vetett a Házunkra! A feleségeim jajgat, a férfi láibaszárát simogatja, és a csizmáját csókolja. Ne bontássá le a Házunkat, Számlavizsgáló Űr, zokogja, el se hiszi, mennyit dolgoztunk, és mi-mindent megfontoltunk. Számba vettük a szomszédokat. Bele illik-e a Ház az utcaképbe. Hogy korszerű legyen, lakható, de a jó hagyományokat is továbhvigye. És nemcsak magunkra gondoltunk, meg a gyerekeinkre. Azokra is, akik majd tőlük öröklik. És főleg, hogy legyen! Hogy Ház legyen itt, város, iés ne kő kövön, fűszál fűszálon! A Házunk kell neki, gondolom elzsibbadva, a Házunk! A földre vetem magam én is, eszelősen kiáltozom. — Kérj, amit akarsz, Ginger! Kérhetsz, amit akarsz, csak a Házunkat ne! Nézd azt a bolthajtást. A saját kezemmel falaztam. Kétszer vertem le, harmadszorra sikerült. Mert előtte soha, sem ibolthajtást, se falat nem húztam. És a küszöb, látod? Megtanultam gyalulni. A fát tavaly Újév napján, az erdőből hoztam... Barátom, kérj, amit akarsz, mondd, ne félj, mondd ki bátran. A feleségem hüppögve sír, de látszik az arcán, hogy már reménykedik, és átkarolja, valósággal magához szorítja a számlavizsgáló lábát. Gingerlitz ránéz, rá, a feleségemre, az arcát nem látom, csak azt, ahogy a feleségemre néz, hosszan, nézi, és nem veszi le róla a szemét. — A feleségem... Csak nem a feleségemet akarod! ? Ginger.. . ! Te senkiházi. Ne tréfálj velem. Tréfálsz, persze, hogy tréfálsz! Viccelsz, ugye? Égy kicsit öreg hozzád, két foga... látod, hiányzik, sose maradt pénzünk fogorvosra. És a szülések, az izgalmak, meg ez a Ház... Tudom, a haja szép, és ... egyébként fiatalos. De mégis . .. hagyd a feleségem! Ugyan! Ne foglalkozz vele. Keresünk valaki mást. összegörnyedek, mert a szivem, a májam, vagy a gyomrom merő egy görcs, görcs rántja össze a szívem, vagy a gyomrom. De közben a feleségem föltérdel, hüppög egy kicsit, hüppög és szorosan átöleli a számlavizsgáló lábát, az arcát pedig a combjához szorítja! És szorítja! Hahó, gondolom, lehet, hogy ezek ... ők ketten előre kiterveltek valamit? Jó előre kigondolták az én csúf- fátételemet?! De a férfi ellöki magától az asszonyt, az én feleségemet, egyszerűen lerázza magáról, átlép rajta, és különös mosollyal felém indul. Megfogja a vállam, nem is fogja, markolja, markolássza, az arcán izgalom, sóvár mosoly. Hohó, barátocskám! Hát így állunk? Szóval, te ilyen vagy... ilyen ferde...? Nem is a feleségem kell, hanem én... Eszembe se jutott! Mit mondjak ... Erre nem számítottam. Igaz, én mondtam, hogy kérhetsz, amit akarsz, csak a Házat ne kérd, de erre nem számítottam. Őszintén szólva, nem számítottam! Hadd gondolkozzak. Adj egy kis időt... Holnapig . .. Közben a gyomromra szorítom a kezem, mert vagy a gyomromban, vagy a mellemben a görcs már olyan erős, hogy alig bírom tartani magam, de ugyanakkor érzem, hogy Gingerlitzki elengedi a vállam, nem markolássza to584
