Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Vathy Zsuzsa: Kifulladásig (novella)
ról előre, és ha éhben valami csalás volna, svindli, esetleg hazugság volna, hát megeszem a fejem. A számlavizsgáló lapozott. Nikkel, kiáltott föl! Okker, rozsdagátló, olaj! Oltott mész, alabástrom, zománc! Umso, fa tuskó! Haha, fa tuskó! Fatuskó, kérdeztem, és aztán? Kikaptam a kezéből a papírokat, és most már én is ordítottam. Nemcsak fatuskó, hanem jelzőberendezés! Fényforrás! Csatlakozó! És leszerelés, elosztás! Az ám, az ám, rikkantotta, méghogy elosztás! Nem lesz itt semmiféle elosztás! Hidegzuhany lesz! Bilincs! Faék! Nyomás! Potenciál! És Uramisten, rángani kezd, a számlavizsgálónknak rángatózni kezd az arca és gyűri a papírokat, az én keserves munkával megszerzett számláimat. Arca fehér és zöld, közben a fejéhez kap, tenyerével csapkodja a fejét, majd lesöpri az .asztalról a számlákat, repülnek a számlák, úsznak a levegőben, ő ilieü pöing-finoO. tipn-H-j -i a p.npírnknt immtlHn ogy hnlonő táncot járna ordít is valamit, de nem értem mit. Rövidszárú csizmája alatt szakadnak a számlák, az én számláim, reped a sok papír, a férfi meg bömböl, különös koncert. Feleségem sóbálvánnyá mered, én az asztalra nézek, és bennem is elhamvad a remény: a számlák a földön, az asztal üres, csak az én pénzem, az én ötszázasom fekszik az asztalon. Ez hiányzott! Nem tette el a pénzt, Gingerlitzki nem fogadta el a pénzemet. Nagy ibaij van, igen nagy (baj. Valamit elvétettem. Botor módon keveset adtam neki. Hogy lehet ezt jóvá tenni? Jaj, szegény fejem! Átrohanok a másik szobába, az egyik fiókból pénzt, a másikból borítékot veszek elő, két zöldhasú ezrest; nem kell komolyan venni, ha én azt mondom, hogy egy fillér sincs a háznál, hogyne volna, délután harminoezret kell kifizetni a parkettáért. Fogadja el, Gingerlitzki úr, nyújtom esdekelve a .számlabiztos felé a borítékot, fogadja el, könyörgöm. Jóindulatával segítsen továbbra 'is bennünket! S míg esdeklek, utálom magam, mert a nagy hangom ellenére igenis félek, félek, amikor lepénzelek valakit, .amikor pénzzel magamnak megnyerem. Micsoda világ ez! Miikor adok, .akkor is mintha lopnék, és féllábbal örökké a börtönben! Micsoda világot készítettek itt nekünk? Hogy megvesd magad, semmire se becsüld magad. Igen, szaremiber vagyok, pitiáner vagyok, csaló vagyok, egy senkii vagyok! De miért vagyok az?! És miközben ezeket gondolom, nyújtom a pénzt, reszketve, elfogadja-e; talán le kellene térdelni, gondolom, térdelve átnyújtanom, de Gingerlitzki keze kinyúlik, felém nyúl, és tiszta erőből kiüti a kezemből a pénzt. — Nem kell — mondja. — Villámokat szór a szeme, sápadt arcán zöld fény dereng, és mintha az egész testéből villámok szikráznának. — Nem kell — mondja. — El vele! Koppan a szó, el vele. Koppan. És én még azt hittem, magunkfajta. Azt hittem, azért jött, mert egy kis zsebpénzt szeretne. Karácsonyra szánkót a gyereknek, hócsizmát, kölnit a feleségének. És nem vettem észre, hogy másfajta! Nem pénzt akar, hanem valami mást. Ha .akar valamit egyáltalán! És sírok .befelé, ráz befelés a sírás, mert érzem, hogy baj van. Nagy baj van, és olyan dolgok jönnek, amilyenekről nem is álmodtam. De a feleségem ekkor már ott térdel Gingerlitzki lábánál, és szívettépően zokog. 583
