Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Vathy Zsuzsa: Kifulladásig (novella)
odaadni neki a pénzt. Végül az utolsó pillanatban, az ajtóban! És csak mosolygott akkor is, mintha nem is értené! A második egy nő volt, két (hét múlva jött, begyes, éleshangú, kellemetlen modorú. Ahogy belépett, egyenesen föl, a magasba, a gázvezetékek tájára nézett. És egész idő alatt nemcsak a szemünkbe, de egyáltalán, a vállunikra, az arcunkra se! Nem nézett ránk, csak föl, a magasba, a falakra, mintha onnét beszélne hozzá valaki. Ennek kevés lesz az ötszáz, gondoltuk, mert egy ötszázas mindig volt a zsebünkben, hogyha valaki jön, bárki, akii fontos, aki az építkezés nyaktörő útját egy kicsit kiegyenesítheti, aki örökké rendezetlen ügyeinket rendbe teheti... Ó, ha tudom előre, dehogy kezdtem volna ebbe az építkezésbe! Már ősz a hajam, pedig csak negyven éves múltam, és a feleségemnek is lassan kihullanak a fogai, csak spórolni,-spórolni, nemhogy fogorvosra költeni! Egy kiló narancs néha a gyerekeknek, banán egy 'évben egyszer, vagy kétszer, de akkor a feleségem éjszakákat nem alszik, miből szedi össze, honnét szerzi vissza azt a kis elköltött pénzt. Az a tavalyi idegösszeroppanás is elmúlt, szerencsére nem került sokba és nem tartott soká, lassan el is felejtjük, sőt, már nevetve meséljük az ismerősöknek: mikor azt mondjátok „olyan ideges vagyok, hogy megbolondulok”, az még semmi! Semmi! Amikor igazán megbolondul az ember! Jött a nő, az éleshangú, puiyfcatojások az orrán, rövid göndör haja, mint a birkáké, fölnyírva. Orrhangon, egyfolytában beszélt, de nem nézett ránk, mintha nem hozzánk beszélne. Megpróbáltam elkapni a pillantását, tapasztalatból tudom, hogy a tekintet, a szem léléktől lélekig tartó összekapcsolódása milyen hatásos, mennyire fontos, végre egy másodpercre sikerült: a nő szeme barna és kicsi volt, kicsi mint egy madáré, és hideg, nem eleven. Ez a domború, hideg szempár egyre csak fölfele akar nézni, de én húzom-húzom, nem engedem, végül a tekintete vonakodva ugyan, de beleeesik az enyémbe. Te jó ég! Ez az ember megvet engem. Megvet mindkettőnket, a feleségemet is, engemet is. És még ki tudja kiket? De mégis, mi oka van rá? Miért vet meg? Házat építek. Lopok, csalok, hazudok. Ügy szedem össze a hozzávalót, ahogy tudom. Néha hetekig áll a munka, mert hiányzik a tégla, egy-egy idom vagy a parketta. Micsoda pénzek mennek el rá, hogy akkora mosdókagylót, akkora mosogatót, akkora kádat szerezzek, amekkorra éppen befér, és mikor megvan, a feleségem nyeli a könnyeit, mert nem szürkét akart, nem kincstári szürkét, hanem világoskéket, de legalábbis fehéret. Akkor jön a pulykatojásos, és megvet engem. Miért? Belőlem él. Én vagyok az ökör, a kocsi, a kocsis, az út, minden én vagyok. Lám, most behúzza a hasát, peckesen járkálni kezd. Bögye-fara hegyesen mozog, fölveti a fejét, olyan magasra, hogy annál magasabbra már nem lehet, és mit ad Isten, mosolyog. Elbűvölten mosolyog. Föl a magasba. A falakra. Igazgató Ür, mondja, föl a falnak, ezek a fatuskók, ezek a szapora prosztók, ezek a lábszagú félanalfabéták, ezek a hazugságba korcsosult bunkók, azt sem érdemlik meg, hogy a cipőjét bepászkolja értük! És remeg a hangja, ahogy kitágult szemmel nézi a falakat, kipirult, az arcán örömteli rózsák, és a szeme most egy icseppet sem hideg, most olvadt csokoládé. 580
