Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Vathy Zsuzsa: Kifulladásig (novella)
Kíméletes leszek Igazgató Űr, nem részletezem a látnivalókat. De javaslom, ezentúl fontolja meg jobban a kölcsönt, a házépítési támogatást. Csak annak adjunk, aki megérdemli. Aki okosan épít, aki miatt nem kell szégyenkeznünk. Sóbálvánnyá meredten állok, lehet, hogy álmodok? Ezeknek, ahol épp vagyok, semmi ízlésük, Igazgató Űr! El nem hinném, ha nem a saját szememmel látnám. Szürke a fürdőkád, a falak zöldek, és a padló, az maga a rémség. Leírhatatlan! És gugyeszek ezek, nem szobák. Nem ám, ahogy híres építészeink megálmodták. Miit építész! Ezeknek csak kontár haverjaik vannak, akik összeütött, rissz-rossz terveiket fillérekért árulják. És lopott téglából, bontási anyagból, vályogból, szombat-vasárnap kutyulják ezéket a rémségeket össze. Azt hiszem, Igazgató Űr, nem szabad balemennünk, hogy folytassák. Azt hiszem, jobban tennénk, ha megakadályoznánk. Most, gondoltam. A feleségemre néztem, .és már mozdult ő is. Kivettem a zsebemből az ötszázast, lábujjhegyen előreléptem, és egyenesen bele a nő kiskabátjának a zsebébe. A hasát, vagy farát érintettem. Hogy hogyan, nem tudom, de meleg volt, a teste volt, érintettem. Ó, Igazgató Űr, mondta! És akkor jött a feleségem. Csak elvétette, mert balga módon azt hitte, a nő kabátján alsó zseb is van. De nem volt. Oldalazva kellett körüljárnia, tipegve, szemlesütve és pirulva, mintha nem adna, hanem lopna. Végül remegő ujjakkal ugyanabba a zsebbe gyűrte bele az ötszázasát, amelyikbe én. A nő fara előne-hátra mozgott közben, és mert a billegő farával felémfordul- va állt, arra kellett gondolnom, talán így szokott a férjével is szeretkezni, hogy rá se néz, hozzá se ér, csak hagyja, és közben az Igazgatójához beszéd. Mire felocsúdtam, eltűnt, egyszeresük nem volt a szobában. Milyen jó, hogy nem kért többet, sóhajtott a feleségem, bajiban lettünk volna, ha nem éri be ezerrel. Egy fillér nem sok, annyi sincs a házban. Ezt is megúsztuk! Kinéztem az ablakon, sütött ia nap, az Isten 'napja, csiripeltek a verebek, és mitagadás, boldog voltam. Minden olyan szép ... és épül a Házunk. Egy lépéssel megint közelebb jutottunk hozzá. Miikor Gingerlitzki eljött, már két napja, mintha részeg lettem volna. Egy kortyot sem ittam, esküszöm, mégis, az utcákon meg-megtántorodtam, hangosan, magamban beszéltem, és mintha hozzám is örökké kiabáltak volna. Máskor remegett a hangom, elérzékenyültem mindenféle apróságon, és amikor egyik délben fölnéztem az égre, és megláttam a nyárias napsütést, a decemberi égen a vöröses, lenge felhőket, hajszál híján sírva fakadtam. Ugyanígy éreztem magam, amikor másnap délelőtt megszólalt a csengő, és Gingerlitzki az ajtónkban megállt. Ezt az embert ismerem! Ezzel az emberrel találkoztam valahol. Ezt a sápadt, savanyú uborka formájú arcot, ezt a mosolyta- lan tekintetet, ezt a megtört orrot már láttam! És az olcsó kabátja, a gyűrött sapkája, akár az enyém volna! Kétségtelen, találkoztunk már. Gingerlitzki, mondtam, gyere, kerülj beljebb, vedd le a kabátod, foglalj helyet, erezd otthon magad. Kávét, kérdezte a feleségem, vagy inkább inna valamit? Meghiszem, mondta Gingerlitz, meghiszem, hogy ismernek. Találkozhattunk a harmadik, negyedik, ötödik, tizedik kerületben, a Nagycsaládosok Takarékszövetkezetében, a Kerékpáros Egyesületben, és a többit nem is sorolom fel, biztos ismerik. — Míg (beszélt, kigombolta a kabátját, és nagy, kopott 581
