Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Vita magyar módra (Eretnek csapongás egy téma körül) (esszé)

Kétes értékű kritikák

A módszer mintegy reflektorfényben világítja meg a vita jóhiszeműségét. Stílsze- rűbb volna, ha nem személyes ügyben polémizálnék, de annyi a tabu s oly szövevényesek az érdekek, hogy a kritika hitelessége elsüllyedne a mocsárban. Eretnek esszék című kötetemet hasonló „jóhiszeműséggel” támadta a népiségében sértett Domokos Mátyás. Írásából sok minden kiderült, de az véletlenül sem, hogy megértette volna, amiről véleményt nyilvánít, s micsoda véleményt!

Hosszú évtizedek óta ez iaz egyetlen magyar irodalmi esszékötet, amely második kiadást is megért. Nem regény, amely cselekménye kalandosságával, vagy szexuális részleteivel nyerte meg a közönség tetszését. A könyv esszéket tartalmaz, és kizárólag az értelemhez szól. Először ötezer, aztán tízezer példányban nyomtatták ki. Erdélyi klikk védelme híján és más csoportosulásnak sem lévén tagja, kénytelen vagyok magam hivatkozni erre, mivelhogy nálunk csak annak adnak nyilvánosságot, ami a baráti körnek előnyös, minden egyébről a közönség lemarad, akár érdekes a hír, akár nem.

Mi a szóbanforgó kötet különleges sikerének titka? Véleményem szerint a stílus és a gondolkodás világossága. E két kvalitás tekintetében közönségünk nincsen elkényeztetve. A magyar közönség — minden ellenkező híresztelés dacára — fogékony az intellektuális témák iránt, ha a szerző értelmesen fejezi ki magát, tájékozatlanságát, üresfejűségét, belső zavarát nem rejti tudományos zsargon mögé, sőt a tudományos halandzsának is szilárdan ellenáll. Egyszóval magyarul szól a magyarokhoz.

Irodalomszerető ember örül az ilyen ritka sikernek. Nem úgy Domokos Mátyás, aki nem mást állított először a rádióban elhangzott, majd a Kortársban kinyomtatott „kritikájában”, minthogy az én Németh Lászlóról vallott nézetemet a „vakdüh” sugalmazta. így, ahogy olvasni méltóztatott.

Egyed Zoltán legalább ötletes volt, értelmi erőfeszítést tett, noha a rosszhiszeműség serkentette gondolkodásra, de nem elégedett meg ilyen lapos, siralmas és alaptalan ítélettel.

Valamilyen kibogozhatatlan eszmetársítás következtében állandóan Antonius gyászbeszéde kísért:

Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni.

S Brutus derék, becsületes férfiú,

S a többi is mind, mind becsületes.

Akárcsak Domokos Mátyás, aki becsületből, nemes kötelességérzetből állt ki Mikszáth és Németh László mellett, mert Domokos Mátyás derék, becsületes és főleg éles elméjű férfiú. Meg kell vallanom, hogy vitairatát hallgatva — soha a rádióban ilyen hangon nem emlékeztek meg szerzőről — és olvasva sem fogott el másodpercekre sem a „vakdüh”, pedig ha valaha, ekkor jogos lett volna a hitvitázók szókincséhez folyamodnom, mert csak az ő terminusaikkal adhattam volna méltó választ kritikai iratára.

Ámuldozva találgattam, hogy veszthette el ez a derék ember a judiciumát, a modorát, az eszét. Bírálata végén, ahogy máshelyütt már írtam, rendkívül tömören fejezi ki magát. A tömörségéhez legföljebb Pölöskei Ferenc Tisza Istvánnal foglalkozó művének zárómondatában lelhetünk párjára. Egyébként fűt-fát összehord, a többi közt ezt írja „Shakespeare s főleg a francia analitikus regény világa már inkább hajlik Grandpierre szemlélete felé.” Ami kis híján nem másra céloz, minthogy irodalmi munkásságom nyilvánvalóan hatást gyakorolt mind Shakespeare-re, mind a francia analitikus regényre.

58