Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Karsai János: A képzelet édes ébredése, A menekülés lélektana, Sejtések korlátai (kisprózák)
tulajdoniképpen?” kérdezte az inspiráns. „Hát valahogy ezt megörökíteni” mutatott körbe a laktanyaudvaron. „Ahogy a nap áttűz a lombokon, a harmat- cseppek villódzásait, stb„ stb.” A világot egyetlen hatalmas üstnek feltételezte, melyben rotyog az ÉLET ezer csodája, s melyből ő, mint valami egyedi, érzékeny lepár oló-beren de zés, apró pettyeket csöpögtet a fehér papírra: ez a könyv.) (Bárki élhet a gyamúpörrel: a történet végén a szereplők óvatos mozdulatokkal lehúzzák bajszaikat, viliódzó, tar műanyag-fejekre kerülnek a bodorí- tott vendéghajak, puha vatták mossák le a festékeket. De nem: hagyjuk.) „A jelemben maradva, szemlatyám, egyedül az ember nem egész”, kanyarodott vissza az előbbi gondolathoz. „A teljességhez kell egy másik, akiért vannak a ki nem mondott gondolatok. Akit testközelben lehet érezni, és aki vi- szontérez: akin lemérhető mindezeken kívül saját biológiai létezésünk sekélyessége és felmagasztosuLása.” „Rövidebben fogalmazva: mert így nyer értelmet egyik nap a másik után?” A herceg borotvált állat tenyerébe hajtotta (hogy’ szerettem ezt a mozdulatát!), s elgondolkozva hümmögte: „Ez így túl szentimentális és általános, de erről lenne szó.” Aztán a bíboros poharára nézve kérdezte: „Többetek?” A válaszra már nem maradt idő. Kopogtatás nélkül kivágódott az ajtó, s a birodalmi helytartó csörtetett be népes kíséretével, nyomukban a megdöbbent cselédek. A pocakos helytartó nehézkesen meghajtotta magát, hajcsigái átlibbentek vállain. „Nagyuram”, s jobbjával egy levelet nyújtott át. „Tehát ön közelgőit az imént” mondta mintegy önmagának a herceg. A bíboros kérdő tekintetére: „Lázítás, eretnekség, felségárulás.” — „Túl korai mindez” szélt a bíboros. A herceg visszafordult az ajtóból. „Ha meghaltam, többet ne nézzenek az arcomba, így akarom. Szégyenlem magam: az már nem én leszek.” 531
