Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Karsai János: A képzelet édes ébredése, A menekülés lélektana, Sejtések korlátai (kisprózák)
térj be, de ne az illemhelyeik mellett keress asztalt, a fal tövében, az állófogas takarásában idd meg teádat! Fél óra elteltével, útban hazafelé, már van időd elgondolkodni rajta: vesztes és nyertes van-e egyáltalán, vagy csak egyik a másik nélkül, s kinek mi volt a szerepe ebben a játékban, — született nyerő volnál, aki diadalmaskodik mindörökkön, vagy csupán üldöződ a vesztes, s te effektiv módosulások nélkül kerültél ki a küzdelemből? — s elképzelhető, hogy az első szippantások nem ízlenek, de azért önmagad megnyugtatására gyújts rá! S ha még mindig benned fészkel a bizalmatlanság, a nyugtalanság, akkor kiabáld ezt: ELÁRULT A VÁROS! — Költözz el! Sejtések korlátái CIGARETTAFÜST Sóhajtva nézett ki a csúcsíves ablakon. A téren apró bogarakként nyüzsögtek a vásárosok, a tavaszi napfény bearanyozta az árusok ponyvatetőit, a teret körbeöMő fehér házacskák tetőcserepeit, a várfalon messze túl húzódó hegyvonulatokat. Az Északi Országúton valami nagyúr közeledett, lovas kíséretével hatalmas porfelhőt kavarva gomolyogtak a város felé. „Ez így, pusztán ideának, nem rossz” mondta hátra sem fordulva. „De metafizikusán bizonyítani túlontúl kényelmes, egyszerű és kézenfekvő lenne. Nemtelen.” A bíboros pecsétgyűrűs öklével dühösen karszékére csapott, másik kezében meglittyent a vörösbor, körbetáncolta az ezüstkupa (falát, „ön tehát nem hisz Istenben?” Elfordult az ablaktól, okos, kék szemeit {ez akár lehetnék én) a másiknak szegezte. „Hinni, bízni, tudni: kulcsszavak. Ne olyan messzire nézzünk, pillantsunk le a lábunk elé is! És most jól figyeljen szavaimra: ezt hívják majd úgy: renaissance.” A bíboros gúnyos mosolyra húzta száját, az orr töve mellett dudorodó bibircsök feltornyozta a ráncokat. „Történet. Ez is egy történet csupán. A maga története. De mennyivel meggyőzőbb a világ, mint egész!” Ellökte magát a faltól, s a bíboros széke előtt fel-alá ,rohangálva hajtogatta: „Rész, rész, rész! Az én történetem, a magáé, a harmadiké. Minden valakinek a története, legyen ez akár a jövő.” A bíboros elrendezte szabad kezével ruházatának ráncait, szemével csippentve gördítette tovább a beszélgetést. „A jövő? Miért pont a jövő?” A herceg visszatért az ablakhoz, széles mozdulatot tett, és idézett: „Használtak lettünk, drágám ... Használt a lábunk között a tér, és a remény.” {Slágerszöveg.) A pap önkéntelenül a két comb közötti falra vetette pillantását, a festés frissnek tűnt. {Hősünk gyomrát furcsa érzés húzta össze: belenyilallt a fájdalmas jövő. Látta magát, ahogy egy bizonyos „pispekliia” könyvet olvasván így kiált fel: „ez az, ez az, ez az!” Később, kikönyökölve a körlet ablakán — fehér úrral békésen cigarettázgatva a szemlét várták — maga sem tudta, hogy örüljön, avagy búslakodjék. Érzései e pillanatban valóban kavarogtak: egyrészt lenyűgözte a csoda, másrészt mintha önmagával találkozott volna. „És te mit akarsz, 530
