Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Elek Tibor: Téblábnyomok a lét homokján (Kolozsvári beszélgetés Mózes Attilával)
Valami „baj” lehet az idővel századunkban, s ezt az irodalom „bizonyítja” leginkább. A szereplők socrsa időben szimultán, térben távolabb, párhuzamosan történik. És még akkor sem mondhatjuk, hogy egymástól teljesen függetlenül, ha valójában sehol nem találkoznak; de tudjuk: lehetőségükben legalább aszimptotikusak, a párhuzamosok végtelen meghosszabbításában mindig ott a lehetséges találkozás kísértése. Ha pedig él a lehetőség, akkor a „szukcesszív linaanitás” máris elveszti létjogosultságát. A regényidő tehát fontos elem, szinte már szereplővé növi ki magát egy művön belül. Szépen értekezik erről Robert Penn Warren (A Dél, a néger és az idő Faulkner műveiben című esszéjében). Másrészt bevallottan irigylem a zenészektől a polifónia végtelen lehetőségét (no meg a dodekafóniát), s szeretnék valami módot lelni, hogy a prózában is kikeverhessek egy, a polifóniához hasonlatos módszert. Harmadrészt pedig: hallhattál pszichológiai tesztekről, amikor néhány ember egyazon időben, viszonylag szűk térben, együvé zártan pillant meg egy sokkoló eseményt, s erről és körülményeiről aztán oly eltérően számolnak be. Nos, hát ezér'c kényszerülök olykor lemondani a linearitásról, ezért kevertem ki A Gonosz színeváltozásaiban azt a — merem remélni — sajátos technikát, amely még a legelfo- gadhatóbbnak tűnt egyetlen esemény több, lényeges nézőpontból való megközelítéséhez, hogy aztán szerző egy -rövid és száraz sztoriban mondja el magát a puszta eseményt. Ha van írásaimban érdekesség, úgy -az nem a sztori maga, hanem a szereplők viszonyulása a 'történethez, mert meggyőződésem, hogy a lehető legteljesebb igazság mindig a meglátások és vélemények találkoztatása a ténnyel. Ez pedig, ha egyetlen végkifejletről van szó — márpedig én többnyire ilyenekről szólok —, csak az egyidejűségek révén valósítható meg. S bár minden szereplő az egyetlen tényre összpontosít, a részelemekből-meglátásokból, a „félrepillantásokból” és képzelgésekből kipattanhat még valami, ami újabb igazságok irányába mutat. Eleddig még, munkám folyamán, minden elbeszélésemből leszakadt valami, ami a következő felé mutatott. Hát ezért oly fontos számomra a szimultán ábrázolás, melynek buktatója, hogy terjengőssé nyújthatja az elbeszélést, ám előnye, hogy jó esetben éppenhogy pontosabbá és összevontabbá teheti, alkalmat ad idősíkok figyélemfokozó váltogatására, „snittek” használatára. Bár én ezt a szerkesztésmódot nem mozaikosnak, inkább prizmaszerűnek nevezném ... „Szereplőim nem öntörvényűek, hanem törvények, objektív törvényszerűségek útvesztőjében, vagy nagyon is egyértelmű (viszony)rendszerében igyekeznek megmenteni valamit abból, amit ők szabadságnak neveznek-vélnek” — írod a Füstkorom novelláskötet fülszövegében. Ez nemcsak erre a kötetre érvényes, ez jellemzi szinte minden hősödet és antihősödet az Átmenetektől A Gonosz színeváltozásáig. Feltételezem, hogy nem Kocsis István művészetével való polemizálás céljából fogalmaztad ezt meg, de feltűnő a szembenállás, hisz ő már-már mánikusan ragaszkodik az öntörvényű hősök világához. Milyen létérzékeié sbéli, írói szemléleti különbségekre tudnád ezt a fajta szembenállást visszavezetni? Kezdjük mindjárt egy pletykával: ha nem is -akikor vitázom fentnevezettel, amikor prózát bütykölök, de igenis van vita-jellege, méghozzá éppenhogy a Kocsis István kapcsán. Évekkel ezelőtt írtam volt egy esszét Kocsis öntörvényű hőseiről, s álláspontomat nem szeretném újfent kifejteni. Eredmény: Kocsis felmondott az Utunknál (?!) (aztán persze, ismét csak a nehezebbet választva, visszatért), Kántor Lajos pedig zengzetes válaszban vélt megsemmisítem. Engem meg „lebírtak” a viszontválaszról, jóllehet, akik ezt tették, beismerték igazam, s hogy meglehetősen világos voltam bírálatomban. Eddig a pletyka, nem is túlságosan ízléses. (Kocsissal azóta is hűvös a viszonyunk, mely egykor’ barátinak volt mondható.) Pedig világosan megmagyaráztam ott, mi a véleményem ,,a lélek szabadságáról”, az önkörünkön belüli „öntör- vényűségről”, meg az efféle, elképzelt hősökről általában. Mese —, hogy ne mondjam: operettfigurák ezek, mégha éppen a történelem színpadán szerepelnek is. Nem valóságosak, csupáncsak írói vágyálmok szülöttei, orkánba sóhajtott óhajok, miegyebek; talán leginkább ei Max Scheler által emlegetett Bildungsweltanschanung 524