Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Elek Tibor: Téblábnyomok a lét homokján (Kolozsvári beszélgetés Mózes Attilával)

(torz) szülöttei. Más «résziről pedig, s ez az idegesítőbb számomra, ezek a hősök — ha más megközelítésből is — a drága rosszemlékezetű termelési regények hősei­nek nem is oly távoli rokonai; az egyének manapság nem teremtenek szituációkat, hanem helyzetbe zártak, s ez a helyzet meghatározza egész valójukat, lényüket és minden cselekedetüket. Az úgynevezett „öntörvényű hősök” cselekedetei pótcse­lekvésekké lesznek oly módon, hogy az író számára a valóságban föllelhető hiá­nyoknak a pótlására szolgálnak, ilyenkor a szerző nem a valóság kínálta helyzetek­kel él, hanem, mondjam csak ki durván: ipszációit követ el, mert az úgy kelleme­sebb, mint a rút tényekkel szembenézve, ezeket „leképezni”. Öntörvényű hős csak az értelmes választás alternatív rendszerében létezhetik, nem pedig a „vagy erkölcsi, vagy gyakorló hulla leszek” választásában. Érdekes dolog, hogy a XX. század drá­ma- és prózaírói gyakorlatában nemigen vélek fölfedezni ilyen öntörvényű hősö­ket, csupáncsak Európának e szűkebb vidékén. Lehetne azt is mondani, hogy erre a hőstípusra csak itt van szükség, pontosabban: erre a hőstípusra csak itt van szüksége az írónak, mert fent «említett ipszáció folytán valamivel jobban érzi ma­gát. Némileg megkönnyebbül... Tett egy kicsi valamit. Szolgált egy picit, hogy az emberek ne legyenek olyan borúlátók. Mert már !az is valami, ugyebár, ha a „bol­dog végkifejlet” helyett bár egy fölemelő bukással, messzevilágító hekatombával áldozunk felebaráti szeretetünk oltárán. Nem lenne-«e célravezetőbb okosan, «hűvö­sen és tárgyilagosain szemrevételezni, föltértoépezni, tudni és tudatni azokat a kor­látokat, határokat, amelyeket — bizo«nnyal tudjuk! — nem mi jelöltünk ki és nem mi határoztunk meg? Ha a ma«gasztos felé tántorgunk „öntörvényű hőseinkkel”, el­veszi szemünk világát a megdicsőülés és máríínium ígéretének káprázata, ami kü­lönben sem valami kecsegte«tő életcél, s nem is találom túlzottan művészinek, in­kább csak műyinak. Hogyan (is mondjam: mintha a XX. századnak Itöbb tanuilnivaló- ja «lenne Mrozak „haláütangó”-jábál, «mint egy keserédesre hangolt opere.tt össztán­cából, amelyet ráadásul még holmi mártírok és „ön(t)örvényeikben” forgó meg- dicsőültek járnak. Az öntörvényűség m«a lehetetlen. Hol nincs öntörvényűség, ott nincs öntörvényűség ... Érted-e az utalást...? Első két kötetedben mintha a hétköznapok egyhangúságának, az emberhez méltó cselekvés lehetetlenségének, az elmúlás fájdalmának, a kiszolgáltatott, identitását kereső ember hangulatai tárgyiasulásának megjelenítése foglalkoz­tatott volna inkább. Az utóbbiakban mellettük fölerősödni láttam az egyén és a közösség viszonyának és az erőszak természetrajzának elemzését. Igazam van-e, s tudsz-e, akarsz-e erre valami magyarázattal szolgálni? Szerintem e két témakör már első novellinóm óta együt jelentkezik mindabban, amit teszek, mintegy átfedik egymást. Valószínűleg az idők folyamán valamelyest elto­lódott a hangsúly az egyén és közösség viszonyának szembenállása felé. Mit is ír­hatnék egyebet, ha mér nem tudok, s körülményeim folytán nem is akarok „öntör­vényű” hősöket, holmi hőstetteket kitalálni. Egészen zsenge karomban fölmértem már (mert föl kellett mérnem), «hogy nem a hősök korát éljük. És egészen zsenge ko«rom óta érzem, hogy „között-állapatban” élek: tolmácsként két partner között, cigányként fehérek és négerek között. Leginkább túsznak érzem «magam, akiről még a zsaroló is tudja, hogy sosem fog érte pénzt kicsikarhatni a zsarolttól, s ráadásul még olyan túsznak, aki történetesen és időnként azt sem tudja, ki kit akar meg­zsarolni általa. Olyan túsznak, aki még csak megszabott árának nagyságát vagy csekélységét sem -ismeri. Aki időnként teher lehet mindenki számára, időnként kel­lemetlen, idegesítő, időnként meg is feledkeznek róla, hogy aztán máskor megint elővehessék. Beéred-e e-nnyivel, vagy súgjak még valamit a füledbe? Köszönöm, hangzó szóból is ért az ember, nem csak suttogásból. Első köte­ted megjelenésének évében zajlott nálatok az emlékezetes Csipkerózsika-vita. Sütő András nemrég két ízben is, Magyarországon megjelent írásaiban, mint­ha a felmelegítésére tett volna kísérletet. Vajon miért látja ennek újra szük­ségét? Neked mi a véleményed a vitáról, de méginkább a vitatott problémák­ról? Nem azt kívánom, hogy tábort válassz, csak azt szeretném, ha elmonda­nád a véleményedet. 525

Next

/
Oldalképek
Tartalom