Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Elek Tibor: Téblábnyomok a lét homokján (Kolozsvári beszélgetés Mózes Attilával)
A prózaírás erkölcsi mivoltáról 1981-ben megjelent vallomásodban szerepel többek között az alábbi mondat is: „A prózaíró nem statáriális bíróság". Jó lenne, ha kifejtenéd, illetve összefoglalnád most újra az ezzel kapcsolatos gondolataidat. Én ezt nem a prózaírás „erkölcsi mivoltáról” gondolom így, hanem a természetéből adódóan; a prózaíró jó patikusként latolgassa az írásban elkeverendő valóságrész- elemeket, próbáljon pártatlan ilenni, ne iliihiegjen együtt szenvedő hősével és ne utálja agyon a gonoszabb alakot, mert végezetül is mindkettő őt szolgálja. Az ítélkezést hagyja az Olvasóra, mert ha annak még ennyi sem marad, akkor unja csak igazán a könyvet. Rossz emlékezetű irodalmi korszakokat idéz bennem az, ha az író minden párbeszéd után összefoglalja hőseiről alkotott véleményét, aztán az egyiket elmarasztalja, a másikat fölmagasztalja. Mindezt pedig nyilvánvalóan elvárások alapján teszi, mely elvárások mindenkoron irodalmon kívüliek. Ilyenkor születnek aztán azok a regények, amelyekben nem a rant, hanem a legyent, a keilt „ábrázolják”. A- mát éppen csak a holnap vásznára vetítik, mintha ez akár a mostani pillanatban élőket, s főképpen a holnapiakat érdekelhetné. A bíró pálcát tör, ha ítélkezik, a regény darabokra töredezik az ítélkezésben. Hogy kissé dagályosan fogalmazzak: a regénybeli tények, események, ha az író kellő arányban adagolja őket, úgyis addig nyomják, szorítják egymást, míg föllángol az ítélet fénye is. A prózaíró ne nagyon hivalkodjék jól fejlett erkölcsi érzékével, mert netán azon kapja magát, hogy hitele van vészesen csökkenőben. Márpedig erkölcse csakis hitelességében van. Mit mondhatnék a szépen csengő jelmondatokról, ha úgyis tudjuk: arra jók csupán, hogy időnként levakarják őket a falakról. A Flaubert-i impassibilité hívéhez illően műveidet aprólékos, részletező, tárgyilagos ábrázolás jellemzi. Ugyanakkor különféle írói technikák révén, ezt nálad is át-átszínezi a sajátosan szubjektív létérzékelés, egyfajta impresszio- nisztikus líraiság, sőt a szenvtelenség mögött rejtőző részvét is. Különösen látható ez a prózád addigi sajátosságait összefoglaló Egyidejűségekben, amely a jövőben talán a Magvetőnél is megjelenik. Milyen esztétikai-elméleti meggondolásokból törekszel mindennek a minél harmonikusabb megvalósítására? Az impassibilité kérdésére mér az előző válaszban utaltam, mindazzal, amit elmondtam. örvendek, ha mások is észreveszik a részletező, aprólékos kidolgozást, a tárgyilagos ábrázolást nálam. A tárgyilagosságról már előbb szóltam, a részletezéssel kapcsolatban csak annyit, hogy egyetértek azzal, aki szerint az az író, aki pontosan kidolgozza a részleteket, a dilettáns az, aki mindig görcsösen a célegyenesre összpontosít. Nem örvendek viszont annak, hogy írásaimban valóban föllelhető „egyfajta impresszionisztikus líraiság”. Még mindig, pedig szorgalmasan irtogatom; de hát ezt a buktatót valóban nehéz elkerülni. Részvétét? Ezt nemigen hiszem, mert természetem szerint, a való életben sem vagyok eltelve holmi keresztényi érzületekkel. A részvét elfogultságra bujtogat, elfogultak pedig ám legyenek az anyák csemetéjükkel, költők szívszerelmükkel, s politikusok a világgal szemben. És hogyan is lehetne az Egyidejűségek addigi prózám sajátosságainak összefoglalója, amikor befejeztekor volt talán egy-két jó, s vagy két tucat tapsifüles irományom. Nagy szegénységi bizonyítvány volna ez a regénykének — amelyet különben magam nemigen szeretek —, amelyik tulajdonképpen — ha nem is stílusgyakorlat, de — próbálkozás az elbeszélésbeli szimultán láttatásra. Az idő linearitásának felbontása, mozaikos szerkesztés, azonos események több nézőpontból való láttatása, egyenes, függő, szabad függő beszéd észrevétlen keverése, hogy csak néhány újabbat említsek írói módszereid közül, s mindez a szimultaneitás irányába mutatóan. Miért olyan fontos számodra az egyidejűségek megragadása, ábrázolása? 523
