Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR 75 ÉVES - Beney Zsuzsa: A Háromrészes énekről (esszé)

tészete a megfoghatatlanság, az áttűnések, az egymásbamierülés, egymásban-kavar- gás, a szerepek, látszatok, képek tudatos fúga-játékának jegyében született, egyben a legfájóbban érzéki-érzékletes költőnk is: a fon ti világ sugárnyalábjai és a lentinek mocska egyformáin szuggesztív erővel hatnak rá és olvasójára. Pedig ez a polaritásokon építkező költészet, az itt-et és iá most-ot többnyire mellőző, a létfölötti és az alvilági teret-időt láthatatlan vásznára vetítő képalkotás a valóság részletes, aprólékos ismeretéből születik. A valóság, a földi lét, a mindennapi érzelmek világa azonban nagyobbrészt kimarad belőle — mintha az érzelmek csak végletes alakjaiban, vagy az elragadtatás sugárzásává szublimálva, vagy az ösztönök teljes, tehetetlen kiszolgáltatottságában léteznének. A Háromrészes ének szépségét éppen az adja, hogy akkor született, amikor ennek a polarizáltságnak az esztétikai lehetősége már a kristályosodásig telítette a fiatal Weöres költészetét — de ez a költészet még azokat az érzelmeket is tartalmazta, amelyeket későbben már csak megváltozott, elfojtott vagy mitizált formában fejezett ki.

A második rész hármas tartalmáról szólva beszéltünk a kitaszítottság fájdalmáról: a nosztalgikus visszavágyásról a „fent” harmóniájába; beszéltünk a halálba- menés tudatáról: az elmúlás egyelőre szelíden félelmetes sejtelméről — de arról a harmadik szálról még nem, ami az egész költemény egyik legfontosabb vonulata: az embernek a világhoz, vagy még inkább: a másik emberhez kapcsolódó érzelmiéiről. A Háromrészes ének második része ebből a szempontból is középső, átvezető fázis: az első részt nevezhetjük az én — ezt a másodikat a többiek — a harmadikat pedig majd a Te világának. Itt, ebben a második részben a világ dolgai körülveszik a földrehullott, az elmúlásba induló lelket: mindaz, amivel találkozik részvéttel telten kíséri, befonja, sajnálja, megkönnyezi. Ebben a világban az ember nincs egyedül: eggyé válik a világgal, természettel, a növények-áliatok világával, ezzel az egymástól el nem választható stilizált világgal, hiszen a páva, a futórózsa, a liliom, a sáska: megannyi mese-rajz, egy különös festmény részei, nem valóságosak, hanem az érzésnek, a mondanivalónak illusztrációi. Egy belső táj kivetítései; akárcsak a harmadik rész képei — azé, amely a /három közül a legszemélyesebbnek tűnik, de amely éppen a Tervei egyesülve visszazárja a vers körét önmagába.

Az első rész mintha leíró lenne: az ö-ről szól, s kőben kiderül, hogy ez az „Ö” az énbe-zárt külső világ, hogy lényegében minden énbe-zárt, abból kiszabadulni képtelen — még a mindent látó, a hatalmas, a távoli Istenség-analogon is bennünk, a napfény gerendái között is a szív gerendái közül néz, és irányítja, tekintete néma hatalmával az ellentéteiben is egy világot. Azt, amely bennünk is ellentétekből épült, de amelynek ellentétei bennünk, magunkban is végtelenül fájdalmasak: mindkét póluson mi magunk szenvedjük az üldöztetést a másikért, a gyilkos és az áldozat szerepére egyaránt kényszerültén: hisz „Te vagy a vadász és te vagy a vad / s nem szűnhet kerge futásod”. A másodikban erősödik a tehetetlen részvét szomorúsága: ez a rész szelídebbb, lágyabb, nosztalgikusabb az előzőnél, s alighanem azért, mert a világ áttöri az én páncélját — nyilvánvalóan az én oldódik a világ felé: Míg az első részben a külső világ interiorizálódott és bezárult, most a kettő eggyéváli'k, külön és együtt hullik az elmúlásba.

A harmadik rész tartalmilag is új: rejtett megszólítás, kapcsolódás a Te-hez, és ezzel a személyes énnek legmagasabb fokú aktiválása.

Az első rész az énről — vagy az egész világról? — a második a világnak az ént körülfogó teljességéről, mintegy a lélek kertjéről szól — a harmadik egy tündér-lényről, valakiről, aki más és mégis egy a költővel; akiről nem dönthetjük el, mint ahogyan valószínűleg maga a költő sem tudhatta biztosan, idegen lélek-e, világteremtő lélek, a világ formává lett animája, vagy magának -a költőnek aniimá- ja-e, tiszta szimbólum vagy távoli idevetülése, jelzése valaki másnak, egy szeretett személynek, aki éppen ebben a szeretetben vagy szerelemben lett eggyé a költővel. Gondolatainkban töprenghetünk ezen, s megkísérelhetjük a Háromrészes ének zárórészét is filozófiailag magyarázni — hadd térjek vissza azonban most megint ahhoz az első benyomáshoz, a fiatal lányéhoz, akinek számára ez a harmadik rész kétségtelenül a személyességet jelentette — s ezzel a személyességgel a költemény hár498