Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR 75 ÉVES - Beney Zsuzsa: A Háromrészes énekről (esszé)

Igen, ez az első rész, paradox módon, ha az én bezártságáról, a szabadság ellentétéiről szól is, mozgalmasságával a határtalanság és a szabadság érzetét kelti. Magával sodor egy más, nem értelmünk által kontrollált szférába; abba, amelyben az élmény forrása az ellentétek játékából fakad.

Vagy talán mégsem az ellentétek feszültségéből törne fel ez a forrás? Lehat-e, hogy a forma, mint minden költői beszédben, őszintébb a tartalomnál, s hogy a fiatal költő, pillanatonként, sorról sorra váltva hangulatát, valójában mégis a lélek szabadságában hisz: „rab vagy, de keserved álma szabad / s igazad az álom, a röpke!”

Vagy — s ez a legvalószínűbb: a Háromrészes ének első része nem illeszthető sem egyetlen igazság, sem egyetlen valóság elhatárolt világába — és a meghatározhatóság hiánya az, ami egyaránt jellemzi a fiatal költőt és fiatal olvasóját. Más nyitottság ez, mint a tapasztalatokon érlelődött meglett 'költőé: elsődlegssebb, kevésbé végiggondolt, és talán éppen ezért: ösztöneiben következetesebb annál. Mitől olyan szép — a szó hagyományos értelmében, mitől gördülnek, hullámzanak sorai, mitől viliódznak a képek? A költő kettős érzésétől, a gyermekeihez közelálló, s azt mégis egységessé szublimáló kettős tudattól: a szabadság és a bezártság, az én télén szabadság és az énbe-zánt múlandóság egyidejűségétől, a szépség jelentésének és idegenségének összekapcsolódásától. Ez a versrészlet úgy szomorú, hogy nem szomorú, hogy elzsongítja a szomorúságot — mint ahogyan a második is elringatja a még nagyobb szomorúságot, a kiszakadás, kitaszítottság fájdalmát.

Senki sem fogékonyabb az elmúlás bánatára mint a fiatalok. Nyilvánvalóan azért is, mert számukra nem természetes a halál, nem szoktak még hozzá gondolatához, nem fáradtak bele a létezésbe. De, nagyon valószínű, hogy mélyebb, metafizikai oka is van mindennek: a lét megismerésének döbbeneté, ami a nemlét emlékét csakúgy magábanhordjla, mint félelmét: jelenléte, mint a létezés árnyéka élesebbre rajzolja a dolgok körvonalát. A Háromrészes ének második részében, mely sokkal oldottabb, líraibb, személyesebb az elsőnél Weöres a világbavetettség kitaszítottságát csakúgy megéli, mint a meghalás félelmét — maga a világbalépés hozza magával a meghalás kényszerét. A fájdalom azonban, bármennyire is azonos a magánnyal, az egész világé: a mdndenség szakadt ki az ősi harmónia állapotából. Minden egy sorsra jutott itt, minden kivetett — és minden a teljes elmúlás felé tart. Három fő motívumból szövődik ez a rész is: az egyik a lehullásé „/ Odafönn villámló kútnál / remegő gyöngy közt aludtál /” — ez az, ami első olvasásra a szemünkbe tűnik; ekkor még mintha ezt érzenén'k a főtémának: a fönt és a lent kontrasztját, mint a Rongy szőnyeg-ciklus egyik legfoűvöletesebb darabjában, a Te égi gyerek kezdetűben. A „fönti lét” bizonyossága viliódzik itt, át- meg átszőve a sárba- hullás, az eltemetettség feketeségével. A versnek ez a rétege csupa villogó, gyöngyszínű, irizáló szépség, a szecesszió motívumtárából válogatott képek káprázatos tablója „/ Tipeg a páva veled — elveszti nyúlt vonalát / a futórózsa veled /” — de mégsem tartozik, semmilyen vonatkozásban a magyarországi szecesszió stílusirányzatába. Annak ellenére, hogy ezt Weöres kétségtelenül beépítette költészetébe, s hogy reminiszcenciái, főleg későbbi lírájában, nem egyszer kimutathatóak, a Háromrészes ének egyiik érdekessége éppen az, hogy ennek a közelségnek ellenére nemcsak a szecessziótól, hanem mindenféle más hatástól és stilusiránytól függetlennek látszik — e szuverén költészetnek egyik, vagy talán leginkább öntörvényű darabja. Magábanfoglalja azonban mindannak csíráját, ami későbben Weöres „nagy” költészetét jellemzi: a fönti, az elhagyott világ képeinek szimbolikáját, a transzcendensnek ezt a már-már paradox módon érzékletes ábrázolását, az irizáló, villámló, egymáson át- meg áttűnő fények és káprázatok sodró örvénylését, ami egyszerre kelti bennünk az anyagszerűségnek és az anyagtalannak érzetét — pontosabban: a létnek azt az anyagszerűségét, mely a szilárd, a megfogható halmazállapotát a földi élet fázisához rögzíti, más, ismeretlen halmazállapotokat és dimenziókat rendelve a létezés egyéb formáihoz, ezeket is mindig oly érzékletesen, hogy anyagiságuk iránt semmi kétségünk nem marad. Weöres, a magyar költészetnek kétségtelenül leginkább absztrakt, a káprázatok transzcendencája iránt legfogékonyabb mestere, akinek köl497