Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR 75 ÉVES - Beney Zsuzsa: A Háromrészes énekről (esszé)

zékelés leginkább a mágikus ráolvasással és annak hatásával rokon — igen tág értelemben tehát a Háromrészes ének is varázs-szöveg, a szokványostól annyiban különböző, hogy elsősorban nem kifelé, nem másra irányulóan, hanem önmagába zártan, nem-személyes de mégis lírai jelleggel, az önkifejezés lírai igényével használja a költészet ráolvasó (elvarázsló, bűvölő) technikáit. Ezért is lényeges első címe: a költemény hármasságé meghatározó funkcionális elem; valószínű, hogy ennek jelzéséről nem tudott szerzője lemondani amikor későbben, verseit újrarendezve Harmadik szimfóniának keresztelte át. A hármasság tartalmilag és formailag, sőt, mondhatjuk, hogy horizontálisan és vertikálisan is meghatározza. Egész biztos, hogy az első leütés hangulatát megadó első strófa sem véletlenül áll három sorból, s benne három történésből. Ez a három bevezető sor lényegében befejezett vers: önmagában értelmes és jelentésien kép, melynek, visszatérései során mindegyre újabb és újabb aspektusait, jelentése különböző dimenzióit ismerjük meg. (Maga ez a formula is háromszor jelenik meg!) Ez a jelentés azonban lényegében meghatározhatatlan — mert vajon nem ugyanazt jelenti-e a síró-nevető madárka és a kimondhatatlan Hatalmas: a nap, a szív, az Isten asszociációit előhívó, a kint és a bent egymásba- fordulását jelző Megnevezhetetlen? Weöres 'költészeténe, különösen a fiatalkorira nagyon jellemző a vers indításának egyszerre konkrét-természeti és természeti-szimbolikus képe, amelynek egy elvon/t-filozófiai asszociációt keltő fogalom azonnal más távlatokat ad, átemelve a láthatót a káprázatba, a konkrétból a jelképesbe. A Háromrészes ének kezdetén sem tudjuk: kép vagy szimbólum-e az, amit látunk — azt azonban azonnal érzékeljük, hogy szárnyalása a mozgásnak és a tökéletes mozdulatlanságnak ellentétéből fakad.

Ez az első rész csupa mozgalmasság, futam, fodrozódás, nemcsak a képekben, hanem a vers nyelvi-hangzási szerkezetében is: a rövid sorok, a szabálytalan strófaszerkezet, melyben mégis megérezzük egy belső szabály kényszerítő hatását, a vissza-visszacsengő rímek: trillák a rövid sorokban, melyek szinte mind egymással szembenálló jelentéseket fejeznek ki. Ezek az egymással szembenálló külső világbeli történések többnyire egy harmadik sor belső világában oldódnak fel. A szerkezet, nagyon áttételesen, a szonettek tercinás formáira emlékeztet: vagy talán magára a szonettre, a költészetnek erre az ősképletére, melyben hosszabban ugyan, de szintén a rejtett ellentmondások és azok feloldása ismétlődik.

Az első rész, már az első megközelítésben két, illetve három ellentétpárra: a mozgás és a mozdulatlanság, a külső és a belső — s ezek tartalmaként, belső jelentéseként az én és a nem-én antinómiára épül. Nemcsak formájában csupa mozgás: tartalmában is szinte semmi más, mint repülés, villogás, remegés — a sírás és az öröm is madárka-szárnyakhoz asszociálódiik, a szikla is fellegekbe libben, a vad és a vadász örök bajszában űzi egymást: a cél nem cél, hanem maga a vibrálás, a világ összefűzödő jelenségei egyszerre ütköznek egymással és a mozdulatlanul néző Hatalmassal. Ennek a képzeletbeli színpadnak határa az univerzum határtalansága — és ugyanekkor ez a határtalanság az én falai, a szív gerendái közé zárul. Keserű már ez az első rész is — sőt, keserűbb a későbben következőknél — legközelebbi rokona tartalomban és formában is Weöres De profundisa; keserűségét azonban csak másodlagosan, csak utánagondolva érzékeljük. Érzékeinkre, a hallásnak és a látásnak azokra az absztrahált ingerületeire, melyekkel az olvasott szöveg hat, egészen más benyomások érvényesek: a szöveg dallama és ritmusa, ez a két egymással szorosan összefonódó hangzási effektus és a szárnyalás, a csillogás, a menny- bolt káprózatának stilizált képei első jelzései a későbbi nagy mitológiai versek poétikai látomásainak.

Végeredményben tehát ez az első rész az énbe-zártságnak, tágabb értelemben a világba-zártságnak verse — úgy, hogy ez a szabadulni nem tudás saját ellentétében fejeződik ki, a szabadság, a teljesség, a mindenség végtelen gazdaságának ne- gációja. A költészetet befogadó olvasó azonban végérvényesen, mintegy ütésszerűen csak a rész végén, a ritmikai elnyugvásbam és a párosrím falyitathatatlan végérvényességében érzi meg a valóságos mondanivalót — és éppen a szöveg színessége miatt azt sem tragikusan, inkább döbbenten, megtorpanva rejtélyessége előtt.

496