Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Joszif Brodszkij: Beszéd a Nobel-díj átvétele alkalmából (Pálfalvi Lajos fordítása)

esztétikai tapasztalata, annál határozottat) az ízlése, királyi döntése annál precízebb, annál szabadabb — bár, meglehet, nem boldogabb.

Ebben az inkább gyakorlati, mint platonifcus jelentésben kell értelmeznünk Dosztojevszkij megjegyzését, mely szerint „a szépség menti meg a világot” vagy Matthew Arnold kijelentését arról, hogy „a költészet ment meg bennünket”. A világot már aligha, de az egyes embert mindig meg lehet menteni. Az esztétikai érzék villámgyorsan kifejlődik az emberben, hiszen még azt sem tudja teljes egészében, mi ő és mi az, ami nélkülözhetetlen számára, amikor ösztönei már törvényszerűen eligazítják, mi tetszik és mi az, ami nem felel meg neki. Ismétlem, az ember antropológiailag elsősorban esztétikai és csak azután erkölcsi lény. Ezért a művészet, így az irodalom is, nem az emberiség fejlődésének mellékterméke, hanem épp az ellenkezője. Amennyiben épp a nyelv az, ami megkülönböztet bennünket az állatok királyságának egyéb képviselőitől, akkor az irodalom, ezen belül a költészet, lévén az írásbeliség legmagasabb rendű formája, képezi, durván fogalmazva, fajunk célját.

Távol áll tőlem a versírás 'és a kompozíció kötelező oktatásának eszméje, nem kevésbé elfogadhatatlan számomra a társadalom felosztása értelmiségre és a fennmaradókra. Erkölcsi érzékünket a társadalom gazdagokra és szegényekre való tagolódására emlékezteti ez a felosztás, noha a társadalmi egyenlőtlenségeknek még létezhetnek tisztán fizikai, anyagi alapjai, az intellektuális egyenlőtlenség esetében ezek elképzelhetetlenek. Ebben a tekintetben az egyenlőséget maga a természet garantálja. Nem a műveltségről, hanem a beszéd kiműveléséről van szó, amelyben a legkisébb pontatlanság is a rossz választás veszélyével fenyeget. Az irodalom léte arra késztet, hogy az irodalom szintjién létezzünk — és nemcsak erkölcsileg, hanem lexikailag is. Bár a zenemű még meghagyja az embernek a választás szabadságát a hallgató pasz- szív és az előadó aktív szerepe közt, az irodalom, e — Montale kifejezésével —, reménytelenül szemantikai művészet; mindenképpen társszerzői szerepre ítél.

Ebben a szerepben, véleményem szerint gyakrabban kell fellépnie az embernek, mint bármely más szerepben. S mi több, úgy érzem, a demográfiai robbanás, és ennék következtében a társadalom szüntelenül fokozódó atomizálódása, azaz az egyén ifokozottahb elszigeteltsége miatt ez a szerep egyre elkerülhetetlenebb lesz. Nem hiszem, hogy többet tudnék az életről, mint a velem egykorúak, de úgy érzem, hogy a könyv sokkal megbízhatóbb beszélgető- partner, mint a barát vagy a szerető. A regény vagy a vers nem monológ, hanem az író és az olvasó beszélgetése, ismétlem, (beszélgetés, amelyből mindenki más ki van zárva, ha úgy tetszik — mizantrópok párbeszéde. Éhben a pillanatban az író egyenlő az olvasóval, ez egyébként megfordítva is igaz, függetlenül attól, hogy nagy íróról van szó vagy kisebb jelentőségűről. Ez az egyenlőség tudati egyenlőség, az ember egész életében megőrzi homályos vagy éles emlékkép formájában, előbb vagy utóbb a viselkedésére is kihat. Pontosan erre gondoltam, amikor a társszerzői szerepről beszéltem, ez annál is inkább így van, mivel a regény vagy a vers az író és az olvasó közös magányának a terméke.

Fajunk, a „sapiens” történetében a könyv antropológiai fenomén, lényegében a kerék feltalálásához hasonlítható. Azért jött létre, hogy képet adjon, nem is annyira eredetünkről, mint inkább arról, mire képes ez a „sapiens”, a könyv olyan közeg, amelyben tapasztalatok térbeli áthelyezése a lapozás gyorsaságával történik. Ez az áthelyezés, ahogy az lenni szokott ilyen esetben, a kö484