Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Joszif Brodszkij: Beszéd a Nobel-díj átvétele alkalmából (Pálfalvi Lajos fordítása)

zös nevezőtől való meneküléssé változik: menekülés attól, hogy e közös nevező körvonalait — ezt a nemrég nagy erőfeszítéssel elért övezetet — rákény- szerítsék szívünkre, tudatunkra, képzeletünkre. Menekülés a különleges arckifejezéshez, a számlálóihoz, a személyiséghez, a magánszférához. Akárkinek a képére és hasonlatosságára teremtettünk, már öt milliárdan vagyunk, és egyszerűen nincs más jövője az embereknek, mint az, amit a művészet körvonalaz. Ellenkező esetben a múlt vár ránk — elsősorban a politikai múlt; tömeges rendőri gyönyöreivel.

Mindenesetre a művészet, ezen belül az irodalom egy kisebbség tulajdona (prerogatívája), ezt a helyzetet egészségtelennek, veszélyesnek tartom. Nem intézek felhívást az emberiséghez, hogy változtassuk könyvtárrá az államot — bár nemegyszer megkísértett ez a gondolat —, de nem kételkedem, hogy, ha vezetőinket olvasottságuk, nem pedig politikai programjuk alapján választanánk, kevesebb baj lenne a földön. Ügy gondolom, sorsunk potenciális urait nem külpolitikai elképzeléseikről kellene faggatnunk, hanem elsősorban arról, milyen kép alakult ki bennük Stendhalról, Diokensről, Dosztojevszkijről. Már csak azért is, mert az irodalom mindennapi kenyere épp az emberi sokféleség és csúfság, az irodalom hatékony ellenméregnek bizonyul minden — már ismert vagy eljövendő — próbálkozás ellenében, amely az emberi létezés problémáinak totális megoldására tesz kísérletet. Erkölcsi biztosítékok rendszereként legalábbis jóval hatékonyabb bármely hitvilágnál vagy filozófiai doktrínánál.

Mivel nem létezhet olyan törvény, amely önmagunktól véd bennünket, egyik törvénykönyv sem helyez kilátásba büntetést az irodalom ellen elkövetett bűnökért. E bűnök legsiúlyosabbika nem az írók üldözése, a oenzurális korlátozás stb., még csak nem is a könyvégetés. Jóval súlyosabb, bűn is létezik — lenézni, nem olvasni a könyveket. Ezért a bűnért egész életében vezekel az ember, ha pedig a nemzet követi el, egész történetével fizet érte. Olyan országban élve, ahol most lakom, hajlamos lennék első pillantásra azt hinni, hogy létezik bizonyos kölcsönhatás az ember anyagi jóléte és irodalmi tájékozatlansága között, ettől azonban visszatart annak az országnak a története, amelyben születtem és felnőttem. Az ok-okozati minimumig, az elnagyolt, durva formuláig visszavezetve az orosz tragédia olyan társadalom tragédiája, amelyben az irodalom a kisebbség, a nagyszerű orosz értelmiség előjogának bizonyult.

Nem akarok belemenni a részletekbe, nem akarom, hogy nyomasztóvá tegye ezt az estét az, hogy emberi életek tízmillióira gondolunk, amelyeket mások milliói pusztítottak el — hiszen az, ami Oroszországban, a XX. század első felében történt, még a géppisztoly bevezetése előtti időkiben zajlott — a politikai doktrína nagyobb dicsőségére, amely eszme nyomorúságát már az is mutatja, hogy megvalósulásához emberi áldozatokra van szüksége. Csak any- nyit mondok — nem tapasztalatból, hanem kizárólag az elmélet útján —, hogy feltételezésem szerint az az ember, aki olvasta Dickenst, nehezebben löveti agyon felebarátját, mint az az ember, aki Dickenst nem olvasta. Hangsúlyozom, hogy az olvasásról, Dickens, Stendhal, Dosztojevszkij, Flaubert, Balzac, Melville stb., vagyis az irodalom olvasásáról, nem pedig a szaktudásról, a képzettségről beszélek. A szakképzett, kiművelt ember nagyon is képes arra — miután elolvasott egy ilyen vagy olyan politikai traktátust —, hogy meggyilkolja felebarátját és még örömét is leli meggyőződése szilárdságában.

485