Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Joszif Brodszkij: Beszéd a Nobel-díj átvétele alkalmából (Pálfalvi Lajos fordítása)

az állaim ügyeibe. A politikai rendszer, a társadalmi rend formája, mint általában minden rendszer, meghatározásából eredően múltidejű forma, amely rá akarja magát kényszeríteni a jelen (és gyakran a jövő) időre, erről a legkevésbé az az ember feledkezhet meg, akinek a nyelv a foglalkozása. Az igazi veszély az író számára nem az a lehetőség (nem ritkán gyakorlat), hogy az" állam üldözi, hanem az, hogy hagyja magát hipnotizálni az állam monstruó- zus, időnként jó irányiba változó, de mindig ideiglenes alakzataitól.

Az állam filozófiája, etikája, esztétikájáról nem is beszélve — mindig a „tegnap”; a nyelv és az irodalom — mindig a „ma” és gyakorta — különösen valamely ortodox politikai rendszer esetében — a „holnap”. Az irodalom egyik érdeme épp abban rejlik, hogy segít az embernek meghatározni létezése idejét, megkülönböztetni magát a tömegtől, az elődöktől és a vele egykorúaktól, segít elkerülni a tautológiát, azaz „a történelem áldozatai” megtisztelő névvel illetettek sorsát. A művészet általában, ezen belül az irodalom azzal tűnik ki, amivel különbözik az élettől: mindig elkerüli az ismétlést. A mindennapi életben háromszor (is elmondhatják ugyanazt az anekdotát, háromszor megnevettetve közönségüket a társaság leikévé nőhetik ki magukat. A művészetben az effajta viselkedésmódot „klisének” hívják. A művészet nem löveg, amely tüzel és visszarúg, fejlődését nem az alkotó egyénisége határozza meg, hanem magának az anyagnak a dimanikája, logikája és története, aimély megköveteli (vagy sugalmazza), hogy minden esetben minőségileg új esztétikai megoldást találjon. A saját genealógiával, dinamikával, logikával és jövővel rendelkező művészet nem szinonim, hanem, jobb esetben, párhuzamos a történelemmel, létmódjából adódóan szüntelenül új esztétikai valóságot hoz létre. Lám, ezért előzi meg gyakorta a „fejlődést”, a történelmet, amelynek legfőbb hajtóereje — ideje lenne pontosítanunk Marxot? — épp a klisé.

Manapság rendkívül elterjedt az a nézet, mely szerint az írónak és ugyanígy a költőnek az utca, a tömegek nyelvén kell szólnia műveiben. Az állítás a demokrácia minden látszata ellenére képtelen — noha az író számára kétségkívül praktikus és hasznos —, kísérletet tesz arra, hogy a művészetet, esetünkben az irodalmat alárendelje a történelemnek. Csak akkor követelhetjük meg az irodalomtól, hogy a tömegek nyelvén szóljon, ha elhatároztuk, hogy a „sapiensnek” ideje megállnia a fejlődés adott fokán. Ellenkező esetben a tömegeknek kell az irodalom nyelvén beszélniük. Minden új esztétikai tény pontosítja az ember etikai valóságát. Hiszen az esztétika az etika szülőanyja; a „jól” és a „rosszul” mindenekelőtt esztétikai fogalom, megelőzi a „jó” és a „rossz” kategóriáját. Az etikáiban pontosan azért nem „minden megengedett”, mert az esztétikában sem „minden megengedett” — a spektrum színeinek száma véges. A csecsemő nem gondolkodik, sírva eltaszítja az ismeretlen arcot, vagy épp ellenkezőleg, vonzódik hozzá, e taszítás és vonzódás esztétikai, nem erkölcsi választás.

Az esztétikai választás egyéni, az esztétikai élmény mindig egyedi élmény. Minden új esztétikai tény még egyénibbé teszi az őt (befogadó embert, és ez az egyéni lét, amely időnként az irodalmi (vagy valami másfajta) ízlés formáját ölti, már önmagában — ha garancia nem is — a rabság elleni védekezés formája lehet. Az ízléssel, különösen az irodalmi ízléssel bíró emlber kevésbé van kitéve a minden politikai demagógiára jellemző ismétléseknek, ritmikus ráolvasásoknak. Ez valójában nem azért van így, mert az erény még önmagában nem garantálja, hogy remekmű születik, mint inkább azért, mert a rossz, különösen a politikában, mindig rossz stiliszta. Minél gazdagabb az egyén

483