Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Szakolczay Lajos: Magyar író Ausztráliában (Domahidy András prózájáról) (tanulmány)

olvasásra is látni, hogy más, mint az -eddigi írások: szerkezete nagyobb igényű, az emlékezéstechnikára épülő belső monológ kifinomultabb, a hősök léiekrajza árnyaltabb, mint bármikor. Az író nyelve tömörebb lett, csiszoltabb — helyenként kimódol- tabb —, s a montázs bravúros kezelése — párhuzamban futó történetek hullámzását, némelykor triplázását mutatván — különös színt ad a „cselekménynek”, amely mindig bévül: a lélekben-gondolatban játszódik, hacsak a meditációk előtti nekikészülő- déseket (rajzolás, tűzrakás, italtöltés) nem számítjuk valóságos történésnek. Az életrajzi háttér, bár rejtettebben, mint a korábbi írásokban, itt is meghatározó, az í?ó — szintén nem újdonság — gyakran kiszól alakjaiból, mintha evvel akarná sugallni, hogy légyen bármily sikerült egy-egy hősének léiekrajza, azért nem árt bizonyos „értelmezésekkel” megtámogatni. (Nem is a két férfi meditál, hanem Sophie; „Meddig kell még írnom? És kell-e? ... Fontos-e az én hozzáadásom arról és azokról, akikről írni érdemes?”)

A modern próza egyik fajtája, megszokhattuk már, az idővel játszik s ezáltal új és új térsíkokat (is) talál magának. A helyszínek megsokszorozása egy kissé azt is jelenti, hogy a szereplők itt is vannak -és ott is vannak, sőt egyszerre — egymás gondolataiba megmerítkezvén — mindenütt. Domahidy bírja erővel az átváltozások eme kavalkádját, artisztikus lélekjátóka különösen ott jó, ahol nincs szükség a „megmagyarázhatatlant” értelmezni, ahol a sejtelem gyakran az árnyékrajz kontúrjával egyenértékű. Kabdebó Tamás Nemzetőrbeli kritikájában (1981. febr.) a regényt „a tudatos és tudatalatti félhomályban, Gaia — Demeter — Semele oltárára helyezett, ott illatos füstté változtatott” „garlandként” értékeli, s a könyv megannyi elemzője közül ugyancsak ő világít rá az író egyik leleményére: „Míg könyvének szerkezete világos és kronológiája kitapogatható, az idő személyes fogalommá válik és múlása, sebessége csak a szereplők szívdobbanásával mérhető. Nem a prousti idővel van dolgunk, hanem annak egy továbbfejlesztett változatával. Proustban az író kalandozik el a múltban — saját emlékeinek relatív idejében —, s regényének szereplői az író mellékszereplői, »az ő órája szerint járnak«. Domahldynál az író jár a kreált személyek órája szerint. Ez az idő az asszonyoké, az őket imádó férfiaké..

Említettük, a regény szerkezete nagyigényű; a triptichon középső részén egy szent nő, a halott Inke áll, a két szélső szárnyat pedig az őt követő új feleség, János „idegen” választottja: Sophie és az Inkével való házasságból született Christine foglalja el. A hármas osztató oltárkép harmóniája abban leledzik, hogy — noha a fókuszban lévő jelenet vagy alak mindig ki van emelve — a két szélső szárny, a kidolgozást nézve éppoly értékes, mint a tekintetet középre vonzó „fő” rész. Do- mahidynál — a túlbonyolítottság, az erőszakolt szerkezet vagy a zárófejezetben! el- tanácstalanodás-kifáradás miatt? — a Christinet nazjoló rész gyöngébbre sikerült, s ezt még csak tetézi, hogy az író mindenáron párt afcant találni a lassan mindentől megcsömörlő lány számára egy idegen, olasz férfiban. Hiába a regénykezdő „elbeszélés”, az első rész (Sophie) összefogottsága, frappáns jellemrajza, mellyel férjét az idegen asszony magához-gondolataihoz szelídíti, és az igazi regényként olvasható, a kezdő és végponthoz viszonyítva terjedelmében is jelentős Inke két jóbarát általi megidézése, ha a zárórész, az oltár egyik szárnya: Christine mindvégig didaktikus „utórezgésnek” hat. Ha nem hangzik szentségtörésnek, kimondom: a harmadik rész nélkül az Árnyak és asszonyok teljesebb, mint ebben a formájában. Christine története — mellékalak ő mindvégig — már akikor befejeződött, amikor fölkínálkozott (halott anyja helyett is!) Bercinek, aki az apja lehetne. Már ez a mozzanat is könnyű, túlságosan konstruált, hiszen a könnyesbús szerelmi regények gyakran éltek-élnek evvel a fogással. Domahidy sokkal komolyabb író annál, semhogy ilyen, művészeten kívül kalanddal próbálkozzék. Hogy megtette, Chritine-t meg is kellett mentenie, s ez a „pótcselekvés” annál inkább jól jött neki, hiszen triptichonja evvel vált „teljessé.” Ha a kezdő fejezethez hasonló intenzitású résszel tudja zárni regényét, az Árnyak és asszonyokat a magyar próza kiemelkedő alkotásaként tarthatnánk számon. így „csak” jó vagy színvonalasan érdekes, ami szintén nem megvetendő teljesítmény.

A könyvet igen magasra értékelőkkel szemben — Ferdinandy György világiro479