Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Szakolczay Lajos: Magyar író Ausztráliában (Domahidy András prózájáról) (tanulmány)
mészetesen csak máz, hiszen alatta megannyi eltékozolt élet formájában forr a mély. A múltból kimerevített élő bábok egyszerre meghatóak és nevetségesek, „hősi” pózuk mögött ott egy kisváros csököttsége, az egybefonódó, egymással versengő kasztok vásári komédiája, kavalkádja. A mikszáthi színiekben pompázó Kaláberparti a strandon (1972) című elbeszélésről is elmondható mindez; a pontos, szinte a karikatúra keménységével egy-egy jellegzetes tulajdonságot kinagyító alakrajz mindennél jobban kiemeli a megkésettséget: Várda évszázadokkal halad a világ mögött, mam- mutjai díszévé válnának bármely bestiáriumnak. Domahidy múltidézése akarva-akaratlan leleplezés: menekülés egy régvolt életformától és vissza-visszakacsintás annak némely használható (?) értékére. Az a hős, aki legalább annyira karakteres, mint a Vénasszonyok nyarának Becsky Pálja, idegenben, az átállás gyötrelmében is fog magának találni elfoglaltságot, kiküzdhető életmódot, idegenségtudatát oldandó — „otthont”, barátot, munkahelyet. Az elbeszélések másik hányada — a tematikájukban a Kaláberparti a strandonnal szögesen szemben állók, — az emigránslét: a hazától való elszakadás és a beilleszkedés formációit nyomozza, mintegy példatárat találva a helytállásra. A több áttételen keresztül, jobbára belső monológok gyanánt megfogalmazódó „történetekben” mindig fölfedezhető a példa-jelleg; az álmok és álmodások, az emlékképeket realitással vegyítő fantazmagóriák tanulsága: sohasem megtöretni. A Borbándi Gyulának ajánlott A Kariatidák nem tartottak semmit című elbeszélés (1981) tipikus példája annak, amikor az álom közti vergődés élesebb, mint a valóság; két „páros” magány sodródik egymás mellé egy bécsi szobában, nincs bűn csak örömtelen öröm és vezeklés a soha el nem követett bűnért, mely jobban nyomaszt, mint a bibliai átok. „És megyünk Jákobként el a kőtől, melyre egyszer rábajlott fejünk, és keresünk egy országot, mely befogad, mert egyebet tenni nem tudunk.” Meglepő, hogy az írásból szinte kicsapó látomások sora — ha hinni lehet abban, hogy az elbeszélés szinte megírása után közzé lett téve — akkor közvetíti a nyugtalanító létállapotot, amikor már majdnem két évtizede készen van a Szitakötők (1963), az emigráns-sors kissé szájbarágós, de didaktikusságában is fölkavaró „katekizmusa”, melyben egy rossz, tíz év alatt tönkrement házasság idegen ajkú nőalakja kerül szembe a szerda esti kártyapartik férfijaival, köztük férjével. Az író ekkor még hitt a hőseit konzerváló, az új életformát elfogadtatni igyekvő munkában, a kis praktikákkal visszacsempészett „szitakötőéletű fiatalságot” elégségesnek tartotta a látomások kivédésére. Föladni vagy megtartani? A Szitakötőkben elhangzott kérdésre — „Lehetne írni egy nyelven, amit minden nap elfelejtünk?” —, maga az író adja meg a feleletet — életművével. A sokszori próba, akárcsak más tevékenységeknél, itt is átsegít a nehézségeken, és Domahidy András szüntelen kísérletezik, hogy a birtokában levő életanyag — a szatmári ízekre, tereki s várdai történésekre rárakódó ausztrál élményrétegek — minél hitelesebben szólaljon meg. A Vénaszonyok nyara című regényben a krónikás hűség, a szinte eszköztelen megjelenítés, az önéletrajzi hitel volt elsőbben észrevehető. A természetes mesélőkedv, a korszákra jellemző helyzetek megragadása a dokumentum fényében, a realisztikus közegben megjelenített csodabogarak egész sora, egyszóval az epikai bőség feledtetni engedte a mű „görcsösségeit” (főképp a második rész gyors iramát, némelykor elsietettségét.) A regény így is tett volt, melyet a Lehel irodalmi pályázaton első díjjal jutalmaztak. Az író — valamiképp ez is érthető — nem akart megragadni ezen a szinten, s ahogy művészi eszköztára, technikai fölkészültsége gyarapodott, egyre inkább vágyott arra a regényre, amely az új égbolt alatt hazát keresők életét a maga bonyolultságában tárná föl, megmutatván értékteremtő képességüket, sok viaskodás árán kiküzdött idegenbéli otthonosságukat. Az Árnyak és uszonyok, melyet az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem után 1985-ben a Magvető is megjelentetett, ezt a fejlődésit hivatott reprezentálni. De fejlődés-e Domahidy új regénye? Mindenképpen — de megvannak a buktatói. Első 478
