Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Pete György: Használni... nem tündökölni (Levél Elek Istvánnak)
ne soroljam a mindenki által ismert nevekét —, s bizony, tréfásan szólva, a „kívüliek” is „megtisztíthatnák” néha soraikat. Ha valóban az egyet akaró erők összefogását óhajtod, ilyen szembeállításokkal miért irritálod azokat, akik „belül” teszik a dolgukat? Mert ilyenek is vannak, sokan, és csak velük együtt lehet reális változásokat elképzelni és végrehajtani. Ha egy jószándékú bírálat nem veszi figyelembe a partner kötöttségeit — minden hatalmi struktúra, intézményrendszer, maga a politika is mindig függőségeken belül fejti ki működését —, célja ellenében hat. S ugyanez érvényes a másik frekventált ponttal, az írószövetség 1986. évi Közgyűlésével kapcsolatos megállapításaiddal kapcsolatban is. Itt sem vagy vádolható tájékozatlansággal. Ha pedig érzékelted, hogy az akkori konfrontáció nagyobb léptékű dimenziók függvényeként alakult, érzékeltetned kellett volna — szerintem legalábbis most, idei leveledben —, hogy tisztában vagy vele, hogy éppen ezért a politika maga sem volt akkor abban a helyzetben, hogy csupán az irodalom nézőpontját vegye tekintetbe. Ismét nem a bírálat jogosulatlan, hanem érvényességi köre nem tisztázott, így újra hamis látszat keletkezik, mely a kulturális politikát, valamint a kulturális intézményrendszert is egészében hibáztatja olyasvalamiért, aminek az okait esetleg azon kívül (is) kellene keresni. A kulturális politika és intézményrendszere maga is tagolt, differenciáit. A „közös ka- lap”-elv ebben az esetben is elidegeníti a valóságos, vagy lehetséges szövetségeseket egymástól. A lényeg az, hogy különvéleményed, deklarált radikális kritikai magatartásod, sőt konkrét bírálataid csorbítatlan meghagyása mellett árnyaltabb, pontosabb megfogalmazással az ilyen irritáló, félreérthető felhangoktól az írás — előnyére — megszabadulhatott volna. Nem felejtettem el, hogy esszéről van szó, tudom, hogy Te magad írod: igazságtalan vagy ... mert az igazságtalanság már hozzátartozik, mintegy természetes visszahatásként, a dolgok logikájához. Én e gondolkodás motivációit megértem, hasznosságában azonban kételkedem. Csak akkor volna ennek lé'tjoga, ha kifejlett demokratikus struktúra és nyilvános vitagyakorlat lenne mögötte. így ezt a keveset is fenyegeti, kikezdi, ami van. Vallom, hogy valaminek a hiánya nem képezheti akadályát a rá való törekvésnek. Tudvalevő, a politika önmagától ritkán lép nagyobbat az éppen elkerülhetetlennél, tehát nem felesleges a különféle érdekek felszínre hozásával, a társadalmi közvélemény formálásával valamiféle nyomást gyakorolni rá, hogy lépje át a szűk praktikum korlátáit. De a konfrontáció nem mindig a leghatékonyabb eszköz. Ezt igazolhatja mindenki számára az írószövetség státusának tavaly év végi visszarendeződése is. Egy legálisan működő, önmaga jogi és erkölcsi alapjait fel nem adó, önigazgató szervezet be tudta bizonyítani, hogy ő az egyetlen igazi érdekképviselete a magyar írótársadalomnak. Ehhez együttműködésre való készsége mellett a politika hasonló készsége is kellett természetesen, s egy olyan szituáció, amelyben más vonatkozásokban is bátran vállalta a kultúrpolitikai irányítási gyakorlat felülvizsgálatát, korrigálását, a nagyobb önállóság/felelősség, a nagyobb nyilvánosság irányába. Végül is, mint látod, mindig ugyanoda ér gondolatmenetem. Széchenyi és Petőfi nyomán: „használni... nem tündökölni...” Tudom, ismerve írásaidat, Te sem törekedsz másra. Tiszteltem és tisztelem feladatvállalásodat. Tudom, ismerem civil- kurázsidat, elméleti felkészültségedet, igényességedet. De úgy hiszem, nem hiábavaló, ha együtt látja valaki az ideált és a valót, a perspektívát és a konkréten megteendő utat. Én ilyesféleképpen próbálok gondolkodni, tevékenykedni. Mélységesen hiszem, és remélem, és ebben maradéktalanul egyet is értünk, úgy hiszem, hogy régiónkban a kor kihívásaira — szavaiddal — „a termékeny válaszra a legnagyobb esélye Magyarországnak van”. Erősen hiszek abban, hogy átmegyünk ezen a válságidőn, megújulva és ami még fontosabb, talán megtisztulva is egy kicsit, mert csak akkor lesz, lehet bármire is esély. Ha önös érdek, hatalomféltés, partikuláris, széthúzó indulat ebben megakadályozza a nemzetet, aligha nézhet bárki is jó lélekkel az utódok szemébe. Egy nemzetnek — nézetem szerint — éreznie és tudnia kell, mikor engedheti meg magának a belső megosztódás — gyakran igen hasznos és szükséges — luxusát, és mikor kell egyesíteni erőit az önmegtartás, a nehéz idők 456
