Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Pete György: Használni... nem tündökölni (Levél Elek Istvánnak)
PETE GYÖRGY Használni... nem tündökölni LEVÉL ELEK ISTVÁNNAK Kedves Pista! Köszönöm leveledet, beleegyezésedet, hogy azt nyilvánosságra hozhassuk. Mint említettem, a jelenlegi helyzetben ez a levél szinte fontosabb, mint tavalyi cikked, melynek „vergődéseiből” kiindulva jutsz igen izgalmas kérdések taglalásáig. Szükségesnek érzem a cikk közreadását is, attól függetlenül, hogy mára jónéhány konkrét vonatkozása elveszítette időszerűségét. Részint azért, mert központi gondolatai ma is érvényesek, részint mert az olvasó azt nem ismervén, sem leveleddel, sem az én válaszommal nem tud mit kezdeni. Szükséges végül a közreadása azért is, mert a két írás gondolatilag szorosan összefügg. A cikkel is, leveleddel kapcsolatban is — mint azt jeleztem — vannak bizonyos észrevételeim, amelyek szerintem a konkrét írásokon túlmutató tanulságokat hordoznak. Köszönöm tehát, hogy módot adtál egy előfeltétel nélküli, nyílt eszmecserére; független, elkötelezett reformer gondolkodó és nem egészen független, de talán szintén elkötelezett szerkesztő között. Mielőtt a tulajdonképpeni problémámat körvonalaznám, néhány mellékes körülményről hadd ejtsek szót. Én nem vagyok párttag, de a hivatalostól deklaráltan is eltérő nézeteidet nem ezért nem bírálom. Ez legyen, lehessen vitapartnereid dolga. Ezek ismert, kifejtett, vitaképes nézetek. Egyetértésemnek sem kívánok minden vonatkozásban hangot adni, úgy érzem, olvasóid majd úgyis a maguk olvasatát fogadják el érvényesnek. Lemondok tehát az írások részletező elemzéséről, s általánosabb problémákat vetnék fel azokra támaszkodva. Először is szeretném hangsúlyozni, hogy levelemben személyes véleményemet, meggyőződésemet fejtem ki, tehát ez a levél nem az Életünk főszerkesztőjének valamiféle hivatalos, protokolláris, netán előírt penzuma, még ha ez a személyes vélemény óhatatlanul főszerkesztői vélemény is. Csakhogy a sorrend nem mindegy. Mert az ember a saját véleménye alapján foglal állást a lapot érdeklő kérdésekben is, nincs előregyártott „főszerkesztői” véleménye. Ne haragudj, ha hosszabban időzök el a problémánál, de mielőtt az érdemibb részekre térnék, feltétlenül szeretném ezt tisztázni, mert párbeszédünk értelme függ attól, hogy elhiszed-e, elfogadod-e ezt a beszédhelyzetet. Az aggályt bennem az szülte, hogy leveledben többször is használsz olyan megfogalmazást, mintha a hivatalban-lévőségnek, a főszerkesztői mi- voltnak valamiféle külön/korlátozott minőséget tulajdonítanál, ami az ilyenek számára nem teszi lehetővé a szabadon szólást, a saját, őszinte meggyőződés szerinti megnyilatkozást, cselekvést. Azt írod ugyanis cikkedben: „Ha korábban nem sikerült megjelentetnem, ma amikor a helyzet a lényeges mutatókat tekintve roszabb, mint egy évvel ezelőtt, a cikk születésekor volt, nem számíthatok arra komolyan, hogy szó nélkül közölheted. (Kiemelés tőlem — P. Gy.) Ami egészséges szellemi életben természetes volna. Bocsánat, hiszen ezt a cikket akkor bizonnyal meg sem írom.” Én e feltételezésedet a magam részéről vissza kell hogy utasítsam, nem azért, mintha tagadni akarnám, hogy mindig voltak, vannak és lesznek mindenkinek — így nekem is, mint főszerkesztőnek — helyzetéből adódó kötöttségei, korlátad. (Még a teljesen független szabadgondolkodónak is vannak ilyen — legfeljebb más természetű — korlátái.) Azért utasítom vissza megjegyzésedet, mert ennek a korlátozottságnak a jelentőségét mértékén túl kiterjeszted. Hasonlóan a köztudatban élő le453
