Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Nino Nikolov: Az én Balkánom (versciklus) (Kiss Benedek fordítása. Nyersfordítás: Gjurov Alexandr)

Sötétség a neve. Szolgaság szülte s a Nyomor, öt százada él itt sandán, de mai napig még nem rajzolták le az álnokság-véste ráncokat arcán.

A Halál gondozta és nevelgette.

Rá hasonlít. Köp csak minden szentségre.

Vért árul. Ebből teng. Dolgozni renyhe.

Veti a szabadság lehét kótyavetyére.

Zászlóra esküszik. Honának-fogadkozó.

Akár a jégverés, hirtelen támad.

Elárul mindent. Utálatos és utálkozó.

Elsőnek lő. De mindig parancs mondja fiának.

Neve még Irigység és Meddőség.

Tunyaság. Napjai homokba vesznek.

Szavakat zabái, de tömi zsebét, kacska léptei bárhová vezetnek.

Zsarnokság a neve. A lelke tikkadt, mindenre képes. De felejt, mert fél szünetlen.

Balkánom, mikor a világra hoztad, meg kellett volna fojtanod menten.

De életben hagytad, hogy tudjuk jobban, életünk milyen irányt kövessen, ö ama fals jelzés a kanyarokban, amelyről tudjuk, hogy bármit, csak azt nem.

*

Lázadás-fészek, te, bölcsője betyároknak, apáink oltalma, partizán-sátor, magasodsz fényében fehér hajnaloknak, derűs és hatalmas vagy, én Balkánom!

Lábadnál kezdtem járni. Magasban, mélyben is voltam, perdültén fonák napoknak, hogy tudjam: suttogásodra hallgassak.

Köszönöm, hogy szemhatáromat tágítottad.

Az erőt köszönöm. Akkor fakad föl csordultig bennem, ha szükségét érzem.

Köszönöm tavaszaid és az erdőn a madárzsivajt lombhullató őszben.

Köszönök téli és nyári borút.

Szenvedély s szomjúság fölötti ormot.

Bátorságot szül, ha ragyog az út.

S bölcsességet, ha lépteink ragyognak.

445