Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Váczi Tamás: Nádasmenti csillag (Ismeretlen diák levele) (próza)

maradtak megközelítően olyanok, mint akkor amikor ott borzolták szemöldöküket fölöttünk, de nem árulták el, hogy látnak, csak most olvasom ki arcukból, hogy ágaikkal-ráncaikkal őrzik a nyár emlékét, s vigyáznak a házatokra is, tehát ne búsuljatok, ne nagyon, vagy — dehát mi tömbént, nyilall belém, nem akartuk elhinni vagy tudomásul venni, ennéd rosszabb már nem lehet, mondta apád, miközben fakésével a vinetástálfba nyúlt és kenyerére vett egy falásra valót, aztán mégis minden, minden rosszabb lett, ő is eltűnt, évekig még láttam horgas alakját, egyszer a kertben ásott vagy kapált, egy más alkalommal pedig ment a ifalu iskolája felé, mint tanár, aztán elment utoljára is, a legutolsó napon virágok között lépkedett hazafelé, sírva, hát már ezt se lehet, már tanítani se taníthatok, valami ilyet zokogo.lt és anyád csak állt hamuszürke harisnyájában és a torkáról nem mozdult a rettenet gombóca, aztán mint a szélnek eresztett bábu, elszálltatok, mintha üvegszálakon mozgatnák őket az égi pisztolytáskás angyalok, ezek a hétpróbás gazemberek, de ma, ma már csak a zárolt ingatlan rozsdáid rácsai emlékeztetnek rátok, ha egyáltalán valami és még talán a kis Ilyés, valahol a Székelyföldön, igen, talán Ilyés mindent elmondana rólad, apádról, .talán emlékezne is arra a legelső nyárra, amikor eljött hozzátok rokonlátogatóba, s legnagyobb meglepetésemre első .pillanatban nem értettem a szavait, úgy vágta egymásra őket, mintha rettenetes fenyőkkel vágná bé előttem a megértés kacskaringós útját, aztán élveztem beszédét, mert mondatai nádmézzel voltak ízesek; ő meg az öregapjától tanulta a szót, az öregapja meg utoljára Világosnál látott olyan -pesti magyarokat, akik rézmozsaraiikbód ágyút öntöttek volna 'és nem .fordítva, igen, talán Ilyés mindent tud, de hol van Illyés, nem kérdezem, nincs kitől, és .félek is, félelem övez, ha erre gondolok, miféle válaszok lehetségesek, azóta katonakorú lett, s ha felnő, elindul a havas faluból, nekivág az útnak, a hegyeiknek; csak egytől mentse meg őt a sors, hogy egyszer valahol összetalálkozzon azzal a másikkal a nyárban, abban a közös nagy nyárban, ott a kévék, rudasok és kazlak között, ahol valamikor bújni próbáltunk előle, nehogy eljárjon a szája, s ezért inkább elvittük az egyik kicsi, sósvízű tóihoz, fogjon vérs^iput, mert ilyesmihez aztán jobban értett mindannyiunknál, s legalább addig, míg a vízben állva várta, .hogy rátaláljanak az apróbb és nagyobb piócák, széjelehb túrhattuk az egyik kazlat, magunkba szippantva .illatát, azt a vadkendertől részegítő illatot, ami a .född őskoráról mesélt olyan .dolgokat, aminek ma már nyoma sincs, illetve éppen az illatokba rejtve maradt meg a nyom, a legutolsó nyom, és ezért hatol talán mindennél mélyebbre a belélegzett friss levegővel együtt érkező illatemlék, ami a tehén és bivalyistállók körül és a nyersen ki-ivott .tejescsupor alján majdnem ugyanazt mondja: szent állat a bivaly, varázsital az ő teje, ezért él a garabonciás tejjel, télen is a mező illatával, .így száll belé a föld ereje; közben Ilyés megjelent azokkal a meztelen csigákra emlékeztető vérszipukkal, mire te siMtások között arccal a kazalba .borultál, s már csak vászoninged s hódító szoknyád árulhatta el, hogy ott heversz, igen, szénaszínű hajadra gondolok, ebben az egyben teljesen egyformák voltatok húgoddal, pedig az ő arca éles volt és szemei sötétebbek, szemöldökéből hiányzott a finom ívelés és soha nem tudott úgy elhalványulni vagy fellángolná mint a nővére, persze Ilyés nem hagyta ki a helyzet kínálta lehetőséget, az egyik sikamlós szörnyeteget lábikrádra kapcsolta, ekkor figyeltem -meg ugyanazzal a .laboratóriumi pontossággal lábadon a pihéket, a feszülő bőr alatt a csontok sejthető formáit és a vér gyenge áramait, amitől .részegítő az ember testét beborító bőr, azzal a részletességgel tehát, ahogyan a kamillavirág szirmának az áttetsző432