Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Váczi Tamás: Nádasmenti csillag (Ismeretlen diák levele) (próza)

ségét és libapehely színiét, az egész csínyből persze valódi háborúság lett, mert igazán megharagudtál Ilyésre és üldözőbe vetted a réten, sokáig, kimondha­tatlanul sokáig szaladtál utána, még most is szaladsz, s mindig éppen utoléred, és abban a pillanatban valódi pofonok festik immár vörösre az ő komisz arcát is, pedig eközben mezítlen talpából már ömlik a bársony vér, mert futás köz­ben felhasította valami, ón pedig helyettetek is szégyellem magamat emiatt az egész miatt, de mégsem tudom, hogy miit mondjak, hallgatok és így indulunk visszafelé, Ilyés bioag, te lángolsz én meg hallgatok, így érünk ki a perzselő aszfaltúira, ahonnan még hosszú kilométereket kell gyalogolnunk hazáig, az elgazdátlanodott házig, s közben azzal szórakozom, hogy a kilométerköveket vizsgálom, mert minden országban másmilyenek a kilométerkövek, otthon vár­nak már ebéddel, s váratlanul betoppannak barátnőid a reál ilioeumbó!: a ci­gányszemű Viola és a íbodorhajú, vöröses zongorista Ágnes, akik között úgy feloldódsz, mint a vízbeszórt hipermangán, csipetnyit veszítve személyedből, de megszínezve az együtt töltött órákat, amely inkább gyermeki még, mint női, bár kínzóan fenyeget benneteket lánykorotok vége, ahonnan először néz­tek a mélységes mélybe, mint a tordai hasadék szártjéről a patakmederbe 'pil­lantó hegymászó, aki egészen beleretten a mélységbe és magasságba, miköz­ben észre sem veszi, hogy juhászkutyák rontanak rá, s mozdulni sem enge­dik, mert túlságosan közel keveredett a szédítő veszély igézete miatt a nyáj­hoz is, amely emberi hanggal béget és sír, mintha húsvéti gyülekezet könyö­rögne a vágóhídra vezetett exportbárányért, kijön a sátrából a pakulár és mond valamit, kalapja mögött ragyog a tojásszínű napkorong, felejthetetlen a pillanat, kaszákkal vállaákon hazafelé tart négy ember a dombtetőn, s csak nagynehezen talál az ösvényre, hazatalálok, s józanul felmérem, hogy az is túlzás volt már, amennyi veszélybe eddig sodortam magamat, egyedül a szírie­ken, a völgyekben, egyedül, félelem nélkül, veled és nélküled, nem tudtam még, hogy hozzám hasonló emberek annak idején eltűntek nyomtalanul, meg­haltak kibogozhatatlanul, soha nem tértek vissza többé, tenyerükön azóta is táncoltatják a forró zsarátnokot és éteri kardalt énekelnek, amit nem akarnak érteni azok, akik értik, nem akarják hallani azok, akik nem értik és nem akar­nak tudni róla, azok, akik hallják és el akarják felejteni, azok, akik tudnak róla, a történelem olyan, mint a hámlás -és a vediés és a szőirhullaitás és az új­jászületés és a (halál, benneteket trágyának használnak i(a pánt, mondjuk hát mosolyogva, traiasca partidul communist roman); nem hallom, nem hallom a hangodat, hol vagy, hová lettél, sötét van, konokul elfordul a szél., hallgatnak a jógcsapok, megindulnak az éjszaka tarka lovai, nehéz menetben jönnek a Királyhágón, emberarcú lovak, ismeretlen had, fejük fölött agancs és napsu­gár, az agancs villái között szivárvány feszül, űzik őket keletről nyugatra, nyugatról keletre, köztük Ilyés, köztük apád, rőt csikók és súlyos kancák, dü­börgés az elfelejtett éjszakában, de nem nyílik meg a föld, nem nyílik meg az ég, nem nyílik meg a határ és nem nyílik meg a szív sem---------------------------­(1 986) 433

Next

/
Oldalképek
Tartalom