Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Erdődy Edit: Sors és szerep (Márai Sándor: A kassai polgárok című drámájáról)
nem erénye a műnek — nemkülönben a drámai nyelv igen erős ritmikussága is. Ellentétes dallamok, egymásnak ellentmondó szólamok összefonódásából, egymásnak feszüléséből, majd szétválásából bontakozik a drámai cselekmény, szinte állandó feszültséget teremtve a színpadon. A főhős, János mester, művész-polgár: olyan kőfaragó mester, akinek a kezében megszólal a kő. Az ő alakja köré szerveződik a drámai cselekmény: sokszoros konfliktusokon, összeütközéseken, döntéshelyzeteken át vezet el útja sorsának beteljesüléséig. Az első jelenet mintegy felütésként vezeti be a drámai cselekményt. Ebben, János mester fiát bocsátja el vándorútra, hogy kitudja a napnyugati mesterek titkait. A fiú, Kristóf, aki a jellegzetesen márais vándor-motívum megtestesítője, nehéz szívvel indul útnak, amikor megtudja, hogy apját vetélytársként keli otthon hagynia, hiszen ő is szenvedélyesen szereti az idegenből ideszakadt, tizenötéves nevelt leányát, Genovévát, Kristóf unokahúgát. Az ezután következő jelenetek a várost fenyegető veszélyt rajzolják körül mind határozottabb vonalakkal. Jakab polgár, az ékszerész, akinek öregségét aranyai ellensúlyozzák, s aki szintén Genovéva kezére pályázik, a menekülés lehetőségét kínálja fel János mesternek és családjának: a napfényes itáliai városokat, a tengert, a szépséget, a művészet önfeledt boldogságát. Itáliát, mely János mester hajdani hazája. János mesternek nem okoz konfliktust a döntés: maradni kell, nem ereszti őt a készülő szobor, Szent Erzsébet szobra, mely az épülő templom déli kapubejáratát fogja díszíteni. Dolga van — mondja ki a varázsszót — dolga van, mert férfi, s egyedül van, akárcsak a Kassai őrjárat Máraija. Ágnes, a feleség pedig azért nem mehet el, mert nő, s a férfihez kapcsolja a hűség és a kötelesség. János mester nemet mond Gergely páter hívására is, aki a külvilág egyre vésztjóslóbb híreit hozza, s aki cselekedni akar a közelgő vész ellen: a király eladta a várost Qmodé nádornak, s martalócainak. Dyles, a helyszínre érkező csermelyparti molnár már a beteljesült tragédia hírével érkezik: leányát megölték a martalócok, s ő fél kezével fizetett azért, mert meg akarta védeni. Dyles a tanú arra is, hogy Beonardusnak, a szűcsök céhmesterének öccsét is felkoncolták Omodé emberei. A tanács, a polgárok közössége már együtt van, hogy határozzon a város dolgában. Ismét megérett a drámai helyzet, János mesternek döntenie kell, amikor Gergely páter a tanácsba hívja őt is. „Ez nehéz óra. Élet, vagy halál.” János mester ismét árra hivatkozik, hogy dolga van — a szobrát kell befejeznie, s marad. A szobor azonban nemcsak a Művészet, hanem a szenvedély hívását is jelképezi — hiszen a kőarc Genovéva.vonásait formázza. A nők jelenetei következnek: János mester először Ágnessel, majd Genovévával kerül szembe, aki János mesteren akarja kipróbálni titokzatos hatalmát, melyet mintha az alvilági erők táplálnának. „Hagyj itt mindent és jer velem” — hívja őt szirénhangon Genovéva, s így készteti a döntésre: „A hős nem kérdez, János mester. Ha itt a pillanat, cselekszik.” Ezzel a mondattal döbbenti rá a főhőst kötelességére, arra, amit a becsület diktál cselekednie a szenvedély ellenében. Klasszikus konfliktushelyzet, a szenvedély és kötelesség, érzelem és virtus Corneille-i dilemmája, s János mester, akárcsak a klasszikus hősök, teljesíti kötelességét, elmegy azok közé, akik nem a végtelenséggel és az örökkévalóval verekednek, hanem a pillanattal és a múlandóval. A második kép igazi tömegjelenet, Márai színpadra viszi a kassai tanácsülést, tizenkét szenátorral és öt céhasztallal, mindegyik asztalnál tíz céhtaggal, a fürmen- derrel és a fertályos kapitánnyal. Ez a mű leghatásosabb, legjobban megkomponált jelenete — a két- vagy háromszólamúság helyett itt sokszólamú kórus szólal meg. Ismétlődések, ritmikus, refrénszerű visszatérések tagolják a mind feszültebbé, mind forróbb hangulatúvá váló tanácsülés folyamatát. Amikor először körbejár a szólás joga, a refrén a követeljük szó — mely hangsúlyosan koppan a mesterek mondóká- ját nyomatékosítandó. Majd Timót, a fürmender monológja, mondhatnánk úgy is: nagyáriája következik, mely a város születését idézi fel. „Német és olasz vendégeink nem régen érkeztek. Békében éltünk és élünk. Segítettek várost építeni a királyi faluból. Templomot építettünk gót ízlés szerint. Várost építettünk házakkal, kövekből és szokásból. A német vendég a hasznos mesterségek titkát hozta, az olasz 407
