Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Erdődy Edit: Sors és szerep (Márai Sándor: A kassai polgárok című drámájáról)

Történelem erői között tipikusain drámai szituáció, drámai formába kívánkozik. A színmű, mely megfogalmazza a Kassai őrjárat gondolatait, nem is késett sokáig. A Kassai őrjárat mintegy exponálja, fölvezeti A kassai polgárokat, mely egy évvel később született. Nemcsak a kifejtett eszmék rokonsága, számos motívumazonosság teszi az esszét a dráma közvetlen elődjévé. Még a dráma cselekményének magvát képező történelmi esemény is olvasható a Kassai őrjárat lapjain, azokon a lapokon, ahol Márai az új polgáreszményt írja körül, történelmi példákkal. „Az igazi polgár — írja — szerencsés vegyülete a,művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző. Ezt a polgárságot, ennek utolsó, legjobb pillanatát ismertem meg gyermekkoromban, a Városban. Életemnek legszebb, igaz és emberi, európai emlékét annak a magyar végvárosi kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán később, a világban sem találtam.” S felmerül a múltból a példa is, melyben tisztán megmutatkozhatnak ezek az erények: az a történelmi pillanat, amikor az alig évszázados városnak meg kell védenie jogait a feudális kiskirályoktól, amikor Kassa polgárai fegyvert fognak Omodé nádor ellen, akinek a király, Róbert Károly eladta Kassát. Itt van tehát a polgár, mely nemcsak várost épít, alkot, hanem harcol is, ha kell. Mítosz? Bizonyára az is, mint minden, példává emelt, távoli történelmi múlt. A mítosz alapját képező történelmi múlt azonban valóság. Ezek a rég elporladt polgárok, azoknak a dédszülőknek az ősei, akikkel az író a Rozália temetőben beszélget, a Kassai őrjáratban. Így jön létre szerves kapcsolat és folytonosság a régmúlt, közvetlen múlt és jelen között; így hitelesíti a személyes közelség a távoli múltat — s fordítva, a múlt így adhat hiteles mintát a jelen számára. Mert ezt a történelmi szerepet kell eljátszania a polgárnak újra, más történelmi kulisszák között, de hasonló szituációban. Az elporladt ősöket újraálmodta és színpadi létre keltette az író, hogy az akkori veszéllyel figyelmeztessenek az újra. így talán nem túlzás, ha A kassai polgárokban a későbbi történelmi parabolák egyik — talán egyedülálló — elődjét látjuk. A kritikák ugyan szimbolikusnak értékelik — nem minden kritikai él nélkül — a dráma szereplőit; Németh László fanyalgóan ironius kritikája szerint „ahogy megszólalnak, azonnal átfehérlik rajtuk a szimbólum csontja”. A vád nem minden alap nélkül való. A kassai polgárok nem tökéletes dráma, a példázatosság, vagy, ha úgy tetszik: a parabola-jelleg olykor valóban didaktikusán jut érvényre. Ez azonban nem csökkenti a mű jelentőségét; elsősorban a tiszta és egyértelmű politikai állásfoglalás gesztusának erkölcsi értékét. De kiemeli a művet a kor drámaterméséből az is, hogy új, szinte egyedülálló módon, történelmi környezetben polgárokat visz színre; mint Schöpflin Aladár írja kritikájában: „nem öltöttek magúkra a színészek díszmagyar ruhákat, sem állatbőr kacagányokat, a magyar történelmi romantika szokásos kellékeit”. S végül: az író ezzel a művel nagyszabású, pontosan szerkesztett drámai formát, nagyformátumú színpadi látomást alkotott.

Már Schöpflin Aladár is kiemelte kritikájában A kassai polgárok drámai szerkezetének feszességét, azt a virtuóz technikát, mellyel az író összefogja és gombolyítja a sokféle gondolati és tárgyi matériát egybefogó cselekmény szálait. Ez a szerkezet sajátos módon a zenedráma, az operaműfaj vonásait hordozza — amint azt Schöpflin egy másik Márai-drámával, a Kaland cíművel kapcsolatban állapította meg. (Hasonlóképpen operai szerkezet jellemző nem egy regényére — elsősorban a Vendégjáték Bolzanoban-ra — is.) Ha egy drámát operalibrettóhoz hasonlítanak, az általában nem vet jó fényt a műre — sőt, kifejezetten lekicsinylő, pejoratív észrevétel. Az a megállapítás azonban, hogy A kassai polgárok kitűnő, 'hatásos operaszövegkönyv lehetne, — jelen esetben nem burkolt értékítélet. A műfaji hasonlatosság kétségkívül a mű gyengéit is jelzi: elsősorban azt, hogy a szereplők, a hősök nem árnyalt, pszichológiai arcéllel rendelkező egyéniségek, hanem különböző szólamok hordozói, tehát bizonyos fokig sematizáltak. Az olykor túl erősen érvényesülő didaxis és példázatosság, a szentenciózus ünnepélyesség is természetes kellékei lehetnek egy történelmi környezetben játszódó zenedrámának. A feszes szerkezet viszont, mely áriák, kettősök, tercettek és kvartettek, valamint nagyjelenetek, tömegjelenetek ritmikus, ellentétező váltakozására épül, már nem fogyatékosság, ha406