Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Gyurácz Ferenc: A pályakezdés veszélyei (Krausz Tivadar: Szövetségek) (kritika)
kozhat azon, hogy a (haj) hullámverés ócska-habverő-zaját hallgató költő voltaképp önmagát hallgatja, lévén a hullám is önmaga. Szubjektum és tárgy kapcsolata legalább a romantika óta bonyolult és tisztáz (hat jatlan kapcsolat, nélkülözi a két oldal világosan áttetsző, szabatosan meghatározható elkülönülését. Aki azonban nem elégszik meg a bonyolultság lelki, érzelmi, irracionális vetületének művészileg szuggesz- tív és poétikus kifejezésével, hanem az összekuszált világ gondolati elsajátítására vállalkozik, s történetesen gondolati költészetet művel (mint alkata, szándéka és legjobb versei szerint Krausz Tivadar), annak szét kell szálaznia az összegabalyodott jelenségeket, egyfajta fontossági sorrendet állapítani meg közöttük, magyarán szert tenni valamilyen világképre. Mert világkép híján sötétségben tapogatózik a lélek, szabadon garázdálkodhat a tudatalatti, a tudat pedig könnyen az erkölcsi relativizmus posványába süppedhet, amely többnyire az esztétikai relativizmus ingoványa is. Krausz érzi vagy tudja ezt, verseskönyvének fő tartalma a világkép-keresés belső küzdelme. E küzdelem során megtörténik a készen kapott sémák (istenhit, erkölcsi eszmények stb.) megkérdőjelezése, sőt leépítése, de a helyükbe csak néhány partikularitást (a testi szerelem mámorát, a szenvedély mindenhatóságát, az erő dicséretét, a személyiség védekező reflexeit, a nyelvöltögetés szokását) sikerül állítani, a személyiség s ezáltal a líra kohézióját nyújtó világképet nem. Így aztán bekövetkezhet a középpont-nélküliség anarchiája, amelyben minden mindennel azonosíthatóvá válik, de semminek sincs valódi súlya, jelentősége. A költő érzi a veszélyt, több verse tanúskodik erről, de leküzdeni ebben a kötetben még nem tudja. Am mielőtt erről szólnék, befejezem a Hajad partján idézését: az utolsó sor így szól: „partra veti a te hulládat is”. Ez bizony eléggé olcsó szójáték, a hullám — hulla hangalaki hasonlóság kihasználása egy tetszetősnek és mélyértelműnek vélt csattanó kedvéért. Az ilyesféle szójátékokkal tele van a hetvenes-nyolcvanas évek új magyar költészete, Székely Ákostól Sziveri Jánosig és tovább. Periférikus helyzetben, járulékos elem gyanánt jelentésessé válhatnak a szójátékok, a lefojtott, erkölcsileg kiéheztetett ifjú lélek ironikus játékosságának, ennek az esztétikai egérútnak kifejezéseként (lásd pl. Parti Nagy Lajos líráját vagy Esterházy Péter prózáját). Ha viszont a szójátékok puszta technikai érdekességére épít az egész mű, akkor általában nem kapunk egyebet szellemeskedésnél. (Az idézett versnél riasztóbb példája ennek Krausz egy másik próbálkozása, A költő vagyoni helyzete.) Szerencsére a szójátékokra építő kísérletek csak egy vékony rétegét alkotják a kötetnek, amelyet, mint említettem, a világkép-keresés, világkép-alkotás elszánt törekvése fog egybe. Szinte tételszerűen is megfogalmazódik ez az igény a könyv terjedelmének több mint a felét elfoglaló első ciklus vége felé. A tételszerűség ellenére sikoltásként hatnak a Lépteim című vers zaklatott lamentációját lezáró sorok: „kí- vül-belül árapály dobog / / hol kopogtatnak bizonytalanodó lépteim / mi az ami nálam lényegesebb”. Krausz számára csupán a személyiség állandó fenyegetettsége látszik bizonyosnak, és ami ebből következik: az önvédelem eltökéltsége, amely egyik legszebb vers-zárását ihlette: „megvédem magam / bármilyen embertelenül sugárzik is a teljesség” (Bolond ősz volt). Szubjektum és objektum kapcsolatának, a személyiség helyének etikai és esztétikai következményű tisztázását Krausz a könyv második felének három ciklusában az Istennel való szövetség fölülvizsgálatával és végül — ha jól értem — fölmondásával próbálja elvégezni. A gondolkodó ember, kivált, ha eszmélése a vallásosság jegyében ment végbe, előbb-utóbb szembetalálja magát ezzel a kérdéssel. (A költő egy ideig a budapesti Evangélikus Teológia hallgatója volt!) Nemcsak Krausz Tivadar nyugtalan, vívódó alkatát és offenzív temperamentumát jellemzi tehát, ha bizonytalanságában a végső elvet hívja ki. Sajátossá és számunkra relevánssá lírai megjelenései avatják az ő szembesülését, vívódásait. Az e jegyben fogant verseket olvasva azt tapasztalhatjuk, hogy az Istenhez fűződő kapcsolatának gyötrő ambivalenciája, a fejethajtó alázat meg-megkísértő nosztalgiája és a gúnyos, profán dac végletei közötti hányódás, a hit és hitetlenség közti bénító állapot, a „saját hitem eretneke vagyok” elnémulásra késztető döbbeneté számos szép versrészlet, kép, szó- kapcsolat létrehívója lett, még ha egészében kiemelkedő vers nem született is ebből 479
