Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Gyurácz Ferenc: A pályakezdés veszélyei (Krausz Tivadar: Szövetségek) (kritika)

a vívódásból. Az Ószövetség című ciklus versei a bibliai Ótestamentum néhány témájára és stiláris vonására „játszanak rá” a kötet egészére leginkább jellemző, képlékeny (a gondolati jelleg miatt mégis szikár) szabadvers-formában. Néhány disszonáns hang, profán közbevetés (pl. „ez az isten igája”) már itt is kétségbe vonja az azonosulást. Az Újszövetség-ciklus két jellemző sora: „farkasbárány kint és bent” és: „feifeszülök a kétkedésre”. Szeretetvágy, könyörgés, kísérlet az alázatra („csak le tudjak térdelni / neked adva mindent”) egyfelől; a groteszk, az eltávolító, a csúfolódó elem („majdnem kutyanyelv színű bánat ez / nyalogatja talpunk / tiszta lábbal lépünk / a mennyországba”) másfelől. A kétely, a döntésképtelenség, a világkép-keresés gyötrelmes kálváriáján vergődik a lírai szubjektum.

Szükség van ezért Még egy szövetségre. Ebben a ciklusban megtörténik az eddigi vívódás türelmetlen megszakítása. A költő ahelyett, hogy megpróbálná kibogozni, átvágja a gordiuszi csomót. Ahelyett, hogy kiküzdené a szabadságot a szenvedés által, annak az illúziónak a csapdájába esik, hogy a szabadságot a szenvedés helyett lehet választani. Hirtelen fordulattal félretolja a megoldhatatlan kérdéseket, így aztán nem meglepő, ha ilyesféle, gondolatilag sekélyes, hangnem tekintetében nyegle sorokat ír: „magadnak áldozz / ne istennek / aki azért teremtett világnyi oltárt / hogy rajta magának áldozza fel / bárányfiú-önmagát // ha az embernek áldozta / az az ő baja” (Minek minek minek). Arról íródik itt már — ötletszinten megrekedő — vers, hogy: Mikor és hogyan lehetne megölni Istent, deklaráltatik a Romba dőlt istenség állapota, és szükségképpen el kell jutni A szabadon választolt halálról való elmélkedésig is. A józsefattilai „meglett ember” formálódik a szemünk előtt? Lehetséges, de ehhez a tagadás, az elszakadás, a nietzschei fogalmazású „túl jón és rosszon” lélekállapota csak az első lépés lehet. Olyan lépés, amit csak a továbbhaladás igazolhat etikailag is, esztétikailag is. Amely továbbhaladás akár a megtagadott eszmények újrafogalmazását is magába foglalhatja.

A kötet utolsó versei valami nagy magányról adnak hírt. A Ne legyek többé Jeremiás azt tanúsítja, hogy a világképkeresés gyötrelme az elszakadás mozdulatai után is élő: „bizony a nappal s az éjszaka sincs a maga idejében / ég és föld rendjét senki sem szabja meg / így hát érvénytelen / minden szövetség / egy új úr / valami végső bizonytalan / teremtődhetne már / hogy jelzőoszlopaim ne csak önmagukat mutogassák / ne kelljen vasigát prófétálnom / fel sem ölthető igét”. A Jajjaj az egétől „megszabadult” ember vészkiáltása. A kötetzáró Vagyunk konklúziója már semmit sem akar. Olyan kiábrándultságot tükröz, amely véleményem szerint egy- értékű a világkép-keresés csődjével: „Nincs az az ősszeretet, termő szeretet, amely a követ szíven szólítaná. Jóra, rosszra egyaránt kap hatóan, napról napra, egyre készebb halottak vagyunk.

... az igazság aranyszőrű patkány; elsőként menekül önmagától. Eszébe sincs következetesnek, önmagához hűnek lenni. Ha kell, a saját hullájává inkarnálódik; mert ez a szabadság űíja!”

De miféle szabadságé? A fegyelem és középpont nélküli, semmire-se-jó szabadságé, úgy gondolom. A teljes relativizmus tartás nélküli, formátlan szabadságáé, amelynek esztétikai következménye a parttalan, legföljebb az indulatoktól szabályozott fecsegés. Sajnos, Krausz Tivadar számos újabb szövegében erre az útra lépett. Mondanám, hogy kár a relativizmus szabadságát az „igazság” nyakába varrni, s így próbálni igazolni. (Tandori Dezső hosszabb s ugyancsak mélyen megszenvedett utat járt be a semmitmondásig, de a fecsegés esztétikai relevanciáját — legalábbis számomra — még ő sem tudja igazolni.) Ám tisztában vagyok azzal, hogy Krausz nem az a költő, aki megáll félúton. Neki le kell rombolnia mindent, hogy építkezhessen. Hogy építkezni fog, arra jelen pillanatban csak a tehetsége nyújt némi garanciát. Meg az a reménysugár, amely a Spiró György botrány-versére válaszoló, tiszta szövegéből villan felénk.

Első verseskötetét hibáival és aggasztó konklúzióival együtt is jól megszerkesztett, fontos jelentkezésnek tartom. Egy létproblémákra fogékony, stilárisan érzékeny, művelt, intellektuálisan független, nyugtalan természetű tehetség méltó bemutatkozásának. A világkép-keresés folyamatát ígéretes versek dokumentálják, de kudarca azt jelzi, hogy a dolgok neheze még ezután következik.

(Madách, 1987. Főnix Füzetek 15.)