Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Gál Ferenc: Labancz Gyula: Hajnali dramaturgia (kritika)
hagyományosabb, természetesebb értékrendjének felerősödő kontrasztját képezi. Az első rész hátralévő négy ciklusát az eddig felsoroltak jellemzik együttesen. A vízhez kapcsolódva felvonul a korábbi kötetek összes fontos motívuma: csend, árnyék, pont, fény, kő, tükör — még mindig valahol a tárgyi és tudati létezés határvonalán. A lényeges változás a kötet mintegy negyedét kitevő Ex libris: Dánielben következik be. A költő, aki előző kötetében „emberi mértékben” csupán álmodni tudott, itt már tapasztal, közreműködik és leír — egyszóval (meg)él. Távolságtartását egy tőle eleddig szokatlan fogás, a browningi personae — alakmás — bevezetésével őrzi meg. Dániel a család apró-cseprő dolgait, a környezet eseményeit a gyermek szemével láttatja, következtetései a gyermek gondolkodásmódját vetítik elénk. Arról van szó tehát, hogy a mindvégig tárgyát képező rejtett értékeket, hiányosságokat, jelenségeket új irányból közelíti Labancz. Igyekszik — már amennyire lehetséges ez egyáltalán — önmagán kívülre helyezni nézőpontjait. Mindez kétségtelenül objektívabb, reálisabb világot eredményez, ugyanakkor esetenként magára a benyomás rögzítésére, a tárgy, megragadására redukálja a szöveget. Ez — a Röpversekben — már- már a vers létjogosultságát is megkérdőjelezi: „Tüsszent tűzköves gázgyújtó / rügy- gyel fertőzi a konyhát / még a lábosban lapuló / paprikák is visszhangozzák” (Etna Eta) A versek összességét tekintve nem ez a jellemző, rávilágít azonban a nehézségekre, melyekkel egy már kialakult írói gyakorlat átalakítása jár. A legkisebb módosulás a versek formájában mutatható ki. A ritmus — klasszikus értelemben vett metrumról nem beszélhetünk — a szintaxis rövid, koppanásszerű egységein nyugszik. Olyan következetesen, ahogy az Mándy prózájában tapasztalható. Meggyőződésem, hogy hasonló következetességgel, e mostani átmenetinek tűnő kötettől Labancz Gyula eljut oda, hogy a már Tandori Dezső által is megjósolt örömöt nyújtsa olvasóinak. Ehhez mindenek előtt az ötletszerűséget kell csökkentenie, kizárólagossá tenni a Pomogáts Béla által még a Szüntelen képmás kapcsán neki tulajdonított „rendkívül ritka, ünnepi versíró ihletet” „a gépszerű termelékenység helyett”. Ez, a mostani kötetben kitágult világ és a már korábban is nyilvánvaló eredetisége, az anyagot a maga képére átformálni tudó látásmódja együtt lehetnek a remélt eredmény zálogai. (Magvető, 1987) 477
