Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Gál Ferenc: Labancz Gyula: Hajnali dramaturgia (kritika)
Gyula versei akkor jók, amikor e kapcsolatok a valóságban is létezők, sőt fontosak, éppen csak rejtettek a klisékkel dolgozó köznapi gondolkodás előtt. Általában véve elmondható, hogy kifejezés- és alkotásmódja — „a reflektor / nem világítja meg önmagát / elképzeltelek hát magam helyett:” — leginkább az XJjhold költőivel rokonítja, de nem azonosítja, lévén a külvilág ilyen végletes feloldására, az „elvont tárgyiasság” is elégtelen kategória. Minderről azért kellett hosszabban szót ejteni, mert a Hajnali dramaturgia a fentiekhez képest jelentős változást mutat. Közvetlen benyomások, élmények, s mindezek tárgyai vonulnak be — főleg a kötet második felének lapjaira. Előzménynek tekinthető az 1984-es Kéreg-közei néhány ebbe az irányba nyitó verse (Olvasójegy, Festés, Bekapcsolod) — arányaiban jelentőssé azonban mindez most válik csupán. A köteteim tehát ebben az értelemben is találó — az anyag újfajta válogatását, előkészítését fejezi ki. \ Ugyanakkor a címadó vers Labancz egész pályájának érvényes kivonata: „A fény árnyék nélküli / nincs honosítványa a földre / mire árnyékba keveredik / szé- gyelli származását / öreg / szem / — /tegez: / viszont viszont / ajtórés nyílhegy / már csak mérgezett / pillanatai vannak / hajlott hát feszes íj / »Színház az egész világ« / megölni a súgót / mégse kellett volna.” Ez az idegenségét érző, mégis érintkezésre és ezzel szégyenbe kényszerített létezés e költészet kulcskategóriája. Mint ahogy a második szakasz hangulatjelentése is az. S a kozmikussá tágító, bizonytalanság-érzettel megfejelt zárás mindezért egyértelműen az embert teszi felelőssé — a súgó megölése nyilvánvalóan tett volt, nem pedig történés annak idején. Labancz befelé fordulásának okai itt fellelhetők. Ezért is, hogy magatartása nem csupán tagadást jelöl, de hitet és reményt, hogy legalább önmagunkat képesek lehetünk súgó nélkül is meghallani, megérteni. Mély meggyőződések ezek. Olyannyira, hogy megnehezítik Labancz számára a már említett tematikus bővítés bevezetését verseibe. Tandori írta még a Kéreg-közei kapcsán, hogy ha „valós tér és képzetes, to- vábbzendítő gondolat” szintézise létrejön, nagy örömünket leljük majd Labancz verseiben. A Hajnali dramaturgia cikluscímei — Motívumgyűjtés I—II, Képes souvenir, Röpversek — már sejdítik, maguk a versek meg is erősítik, hogy noha a ítérna- szerinti gazdagodás létrejön, a várt — és az esztétikai szintemelkedéshez nélkülözhetetlen — szintézis a kötet egészét tekintve elmarad. Külvilág és gondolat összefogása a versek egy részénél az ötlet szintjén mozog, s ez kevés. Az ötlet csak azokba a versekbe illik bele szervesen, melyekben eszköz, nem pedig a gondolati ív végpontja (pl.: Az út állása II, Agónia, Josephus Flavius a hivatalnak stb.) Ahol túlzottan is rányomja bélyegét a vers egészére, ott az eredetiség sem ment meg attól, hogy a szöveg túlzottan poentírozó legyen, s ez egy idő után a rutinszerűség érzését kelti. Ez általában a rövid vers legnagyobb veszélye talán, s átüt a kötet olyan versein mint pl.: Négy ex libris, Vendégek, Mottósorozat. Módszeresebben végighaladva a ciklusokon, bennük Labancz egész pályaíve rajzolódik ki, bomlik tovább. A kötet két nagy egysége közül — Hajnali dramaturgia és Ex libris: Dániel — előbbi egyértelműen a saját hagyományait folytató, utóbbi inkább az újat beépítő Labancz Gyula. Az első rész nyitó ciklusában, a természetnek, a párizsi kötet óta folyton jelenlévő motívumai közül egyeduralkodóvá lesz a víz. Képek itt sincsenek, nem a tó a fontos, vagy a folyó, sem bármely kapcsolódó látvány. A lényeg még a Lélegzettől lélegzetigben olvasható: „ha elfogy körülötte a táj / maga lép elő természetté hogy / szemébe fészket rakhassanak a madarak.” Így azonosítja a természetben önmagát, s önmagában a természetet, már-már fichtei módon rendelve egymáshoz (kül) világot és tudatot. „Arcod a víz jele” — kezdi mostani könyvét „nézésből áll a víz” mondja később. Teljes és kölcsönös beágyazottság egyén és környezet között, mégis — ahogy a fénnyel kapcsolatban is — az idegen test érzése végig a költő sajátja marad. Csak fokozza ezt, hogy a második ciklusban megjelennek már konkrét képek is, az ezt követő Motívumgyűjtésben és Képes souvenírban pedig emlékek, események szolgáltatják mind gyakrabban a vershelyzetet. Mindez Labancz mai átlagtól élütő, 476
