Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Gál Ferenc: Labancz Gyula: Hajnali dramaturgia (kritika)
GÁL FERENC Labancz Gyula: Hajnali dramaturgia A Hajnali dramaturgia a költő átmeneti időszakában született. Aki ismeri Labancz Gyula korábbi könyveit, tudja, hogy világa annyira jellegzetes, kialakult és önmagába zárt, hogy megnyitása bármekkora nyereséget eredményezzen is az egyik oldalon, a másikon szükségképpen veszteségekhez is vezet. Költészetére kezdettől egyfajta végletes átlényegítés, az elsődlegesen gondolati nyersanyag rendkívüli szubjektivizálása nyomta rá bélyegét. Mindez nem könnyítette meg az olvasó dolgát, és a párizsi Magyar Műhelynél 1975-ben megjelent Idő személyi csönddel című első kötete a lassúbb hazai befogadás jelképének tekinthető. A kritika a környező tárgyi világot kizáró, vagy feloldó versekben sokszor egyénítetlen, csupasz és egyoldalú költői látásmódot talált — az Én kizárólagos belső világát, melyet külső támpontok nélkül átélhetetlenként, ezoteritusként bélyegzett meg. Ha egy Beckett darabjainak alapul szolgáló, sőt azokat már asszimiláló korszakban az utóbbi minősítések ilyen formában nem is tarthatók, annyi bizonyos, hogy Labancz Gyula a teljes emberi világ és a művészi kifejezés egyes tartományairól lemond, ami — ízlés szerint — hiányként is felfogható. Sokkal fontosabb azonban e lemondás mögött, vagy inkább következményeként, annak a teremtő mozzanatnak a felmutatása, melyet második hazai kötetében — -a. lélegzettől lélegze- tipben — így fogalmaz meg: „Mert hitben erős volt / s nem volt hol maradnia / éjszakára, megállt, húzott / egy vonalat a sivatagban / mire azt mondta küszöb / bárhonnan lépked is át / otthon leszel a világban.” (A Bibliai). Igaz, oecketti „színpadkép” ez is — ami a „látványt” illeti. Csakhogy a végbemenő aktus nem a Godot-ra való meddő várakozás, hanem — jézusi utalással — az egyén által önmagának felkínált lehetőség egyfajta evilági megváltásra. Az, hogy erre egy sivataggá meztele- nített térben lát esélyt Labancz, inkább a világ hibája, semmint az övé, s ezért, hogy a tabula rasa valamennyi kötetének visszatérő motívuma, s egyben költői gyakorlatának, világlátásának ténylegesen működő eszköze is. Verseit mind a tárgyi, mind pedig az ehhez kötődő gondolati síkokon elsődlegesen a köznapiságtól a beidegződött társításoktól, kapcsolatoktól szabadítja meg. Törekvése mögött — egyéni világnézetén túlmenően — kettős esztétikai cél tapintható ki. Az egyik lautremonti „szép”, amilyen egy esernyő és egy varrógép találkozása a műtőasztalon, a másik az orosz formalisták által a művészi közlés kulcsaként feltüntetett dezautomatizált, tehát ismét eredetivé, hatékonnyá, erőteljessé alakított közlésmód. Mindez végletes formában jellemzi Labancz Gyulát, érthető, hogy verseit Pomogáts Béla „valóságfeletti aforizmákként” definiálja. Ehhez még az is szükséges, hogy Labancz asszociációit többnyire a tudat mélyebb rétegei segítik napvilágra, olyan régiók tehát, melyek észlelhetősége inkább kisülés-szerűen szaggatott, semmint folyamatos. Innen, hogy a versek egyrészt rövidek, másrészt befelé is repedezettséget, mozaikszerűséget mutatnak. Tőmondatok, mondattöredékek méretezik a gondolatokat és a hozzájuk rendelt (vagy viszont) valóságdarabkákat is. Elrendezésükre jellemző egyfajta háromlépcsős versszerkezet. Kezdete többnyire egy külvilághoz kapcsolódó gondolat, ritkábban egy a természetből vett részlet — mely a kép szintjét általában nem éri el. Ezt követi, egy jellemzően elvont asszociáció, mely a kezdést végképp a tudat tájaira ülteti át, majd a befejezés mintha új beszédsíkon folyna tovább. Egy, a felszínen legtöbbször teljesen különállónak tűnő zárlat rendezi, határozza meg az első két rész helyét és kapcsolatait egymáshoz és a költői/olvasói énhez. Labancz 475
