Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Vasadi Péter: "Eszmélet" - eszméletem (esszé)

korba, amelybe a zsák mákot cipeled. Szétszakad a zsák, finoman pereg a mák a pocsolyába. Eszel, eszegetsz, s folyton éhezel. Sovány vagy és valamiképpen megfeke- tülsz. Nem vagy retkes, mert néha lesikálod magad, de a feketeség szétárad a bőröd alatt. Hiába borotválkozol, alig borostás kölyök, fekete az arcod. Fekete a csuklód, a hasad és a homlokod. Aki éhezik, az hazátlan. Akinek nincs hazája, az élettelen. Erről van szó.

Egyik letudhatatlan adóssága ennek a nemzetnek, hogy József Attilája éhezett. De más éhesektől, „e léha, 1 ócska lelkek”-től is elválaszt az az ok, amely a költőt éheztette. Mindenütt közösséget vállal az éhesekkel, de itt mintha a különbséget tartaná fontosabbnak. Az ok, hogy ő a közösség kiszemeltje. Ö nem éhezhet, neki kell éheznie. A kiszemeltnek pedig nem mindegy, miért verik bilincsbe: azért-e, mert lopott, vagy mert a maga nemében egyetlen. Az egyetlenek mindig áldozatok. Aki egyetlen mer lenni, készüljön az öntelt világ finom megkülönböztetéseire. Az nem a kipörgetett „kocka” hatosával szerez bizonyosságot magának, hanem „ingyen”. Ennek az ingyenességnek az a következménye, hogy

„Nem dörgölödzik sült lapocka

számhoz s szívemhez kisgyerek.”,

és az ezután következő két sorban mérlegre teszi magát, keserűen mondja ki ironikus elégedettségének ítéletét:

„ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.”

Az övé benti egér. Az az ára, hogy a kintit futni hagyja. Nem simán, első szóra, hanem a kudarcok megtapasztalása után; az „ügyeskedhet” igének disputáié, ágáló ereje s szerepe van.

*

Ha e két sor ítélet volt, akkor a IV. versszak, amely most következik, első betűjétől az utolsóig kinyilatkoztatás, egyetlen magasra tartott harsona hangja. Az eddigi három versszaknak mintegy az összefoglalása, amely megadja az előzők voltaképpeni értelmét s ugyanakkor prófétikus egyszerűséggel, tisztán tagolva sokkal többet is mond náluk. Az evangéliumi parabolák rejtett, de biztos íve hajlik ebben a nyolc-sorban, az utolsó három sornak pedig már-már apokaliptikus jelentése van. Az első sor hasonlatán kívül nincs — forrás-erejű — kép a versszakban. Ebből a sorból ágazik szét a következtetés, mint föld alatti gyökérzet, az utolsó sorok pedig jövendölnek.

Látjuk, hogy röpülnek el a tőkéről a fejszével négyfelé vágott fahasábok, kínálva a világ hasonlatát, a törvényszerűen és véletlenül rendeződő s növekvő hasábfa halmot. Egyetértünk-e a világ ilyen egzisztenciális fölfogásával vagy sem, any- nyi bizonyos: metsző világossággal kifejtett világlátást tükröz. Vannak pillanataink, melyekben megkísért minket a riasztó tapasztalat: nemcsak a dolgok egyike „szorítja, nyomja, összefogja” a másikát, hanem a nemzetek, a fajok, az eszmék, a hitek, a sorsok és az emberek egyike is a másikat. Hogy talán valóban „fortélyos félelem igazgat” minket. És bizony kérdés, nem a véletlen takarja-e a törvényszerűt, és a törvényszerűnek nem a véletlen-e a megjelenési formája abban a világban, amelyben a definíciók szellemi inkubátorban senyvednek, az élet pedig olyan, amilyen. . . A hasonlat nemcsak lenyűgöző, hanem nagyon szép is. A világ (a világfolyamat) osztódása és újra-halmozódása éppoly végérvényes, amilyen végérvényes a favágó ember fejszesuhintó, s faszeletelő mozdulata. Ám az öt sorból úgy áll ki egy szó, a „determinált”, mint görcs a fiarönkből. Ezzel az egy szóval nem bír a költő tolLa. Érezzük, szívesen elkerülné, ha tehetné. A versszak szépségét ez a szó

460