Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Vasadi Péter: "Eszmélet" - eszméletem (esszé)
nem növeli, de a hitelét igen. Nem bírt vele a költő tolla, ahogy a görccsel sem bír a fejsze éle; beleszorul. A versszakot záró három sor, a jövendölés nemcsak metafizikai, hanem transzcendens ihletésű is. Mintha a „determinált” szóval záródó elszánt világlátás és e jövendölés között áthidalhatatlan szakadék húzódnék, de a költő összevonja a rést, s ráhúzza a versszakot, mint kétirányú realizmusának szőttesét: a durva valóságnak része, ha rejtőző része is az a folyamat, amely lassan fölemészti a látszatokat. A fahasábok össze-vissza hányt halma — látszat. Bokortalan látszat, de látjuk ezt a „halom hasított fát”. Az van mégis, ami bokros. Az igazi létezésnek ez a virágba boruló bokor a jele, a „virág” az, ami „lesz”. De virágja csak a „nincs”-nek lehet, mert „ami van, széthull darabokra”. Azaz hogy darabokból összehordott marad. Egy ,„halom hasított fa”. Ami nincs, az is van, „nincs” módján van. A költő mintha a magban hinne, az örök magban, amely ha meg nem hal, nem hoz termést. Vagy meghal és termést hoz, vagy elhal és „igazi” ninccsé lesz... A nagyszerű három sorban a létezés a nem-létezéssel, a nemlétezés a létezéssel egyidejű fogalom, ezért a van és a nincs közös tengelyen lebeg, mint szárnyak a madártesten, és ütemesen egymáshoz csapódnak; ilyenkor födik egymást. Kénytelen az ember a létezés dimenziójába belevonni a láthatatlan létezését is, vagyis a transzcendenciát a túl-ból az itt-be transzponálni. Így válik ez a három sor emberi, nem-beli látomássá is, a legkézenfekvőbb forradalmi-filozófiai jövőlátássá. Ez lehetséges, mert a transzcendenciának nemcsak filozófiai-művészi, hanem vallási-társadalmi dimenziója is van: „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.’’ A következtetés utolsó szavaihoz, mint egy Daumier-illusztráció, úgy rajzolódik az V. versszak: a kiszemeltnek lopnia kell. Szenet kell lopnia, hogy ne fázzon a családja. A pattanásig feszült és üldözött, tehát áldozati figyelem sorai ezek. Itt nincs semmiféle — most nyugodtan úri passziónak fölfogható — filozófia. Szén kell, bármi áron. „A teherpályaudvaron” lapul „a fa tövéhez” a nincstelen, és viszafojtott lélegzettel lesi az őrt. Őrt? A hatalmat, amely nemcsak meghiúsíthatja a széntolvaj szándékát, hanem őt magát is megsemmisítheti. Tapadna a széntolvaj egy fűcsomóhoz, egy falból kilazult terméskőhöz, és önmagához is, mert nem más, „mint egy darab csönd”, amelyben még a szív is elfelejt dobogni. Hasalnia kell a kiszemeltnek a tilosban, és szájához, amelyhez „Nem dörgölődzik sült lapocka”, most „szürke gyom”, „nyers, különös-édes” dörgölődzik; micsoda különbség... Ez az íz a „különös-édes” az l és s betűivel, a különös szó jelentős általánosságával, mint az olaj, megcsúsztatja a verscselekvést, szinte odasegíti a leselkedőt „a hallgatag vagonokhoz”, hogy aztán annál kegyetlenebből torpantsa meg a mozgást az őr „árnya”. Ez az árny totális fenyegetéssé nő, mert nemcsak fölmagasodik, hanem éberen ráugrik a „fényes / harmatos szénre”. S ott marad a szénkupacon, feketébben a szénnél, mozdíthatatlanul, „konokon”. Nem csak arról szólnak e sorok, hogy van, aki fázik s van, aki melegszik. A kisemmizettek örökös szorongását és túlságosan is gyakori vereségét érezteti e test- telen árny párduc-fürgesége. A hatalom teljes súlyával, súlyának pszichikai kiterjesztésével ránehezedik a lapuló elnyomottnak a figyelmére is. * Azután a naggyá nőtt széntolvaj szelíden fekteti rá tenyerét a mellére: „ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat.” Minden nagy versnek, a József Attila-i költészetnek pedig kifejezetten, az ia szépsége, aimli e két sorban föltárul: nem az asszociatív találékonyságban vagy a meghökkentő szóleleményben villan ez a szépség, hanem a szellem mélyében, és fölfut a szavakig, sőt rajtuk is túl, a szófűzé461
