Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Vasadi Péter: "Eszmélet" - eszméletem (esszé)

tem végig rajtuk először és utoljára. Lehettek húsz, huszonöt méteresek. Az alsó oldalágaik meg hét nyolc méteresek. Nappal is feketék voltak ezek a fák. Hatalmas, rongyos loncokként lógtak s terűitek szét .a földön a lombjaik. Egy-egy fának külön madárvilága volt. Ott felhőztek a madarak körülöttük, csapatokban. Az egyik fenyő tövestül kidőlt, s ahogy a csúcsával a másik lombjaiban fönnakadt, enyhén meghajolt. Ezzel az egy kereszttörzssel a sudár, vastag törzsek képe örökre belém ivódott.

Reggel hét órakor megindult a hat kocsiból álló gépkocsioszlop. Elcsúszott előlem a kapu, didergő katonáival, el a park sokáig látható, a falu házai fölé magasodó fenyőivel. Aztán meg-meglódulva beóvakodtunk az országúton csörömpölő sokaságba, majd valami földútra kapaszkodtunk és sebesen, recsegő-ropogó ládákkal Becs felé zötykölődtünk. Talán tíz óra volt. Ismét beborult az ég, és hideg eső kezdett esni. Hirtelen baloldalon, egy vesszőkikel sűrűn benőtt mélyedésben villant valami, éles süvítést hallottam és láttam, vagy látni véltem a lövedéket, ahogy elhúz, elkalimpál a kocsi fölött s az út túloldalán robban, füvet, földet hányva a magasba. Egy másik kocsiból kézifegyverekből hosszan a tűzforrás felé pörköltek, s robogtunk tovább. Máig se tudom, kik lőttek ránk.

Keskeny deszkából volt összeütve annak a ládának a teteje, amelyen ültem. A tető a combjaim alatt fokozatosan félrecsúszott, s mikor kissé fölemelkedve vissza akartam igazítani, eléggé megviselt könyveket pillantottam meg a ládában. Legfölül fedél nélküli, világos kávéfoltos könyv feküdt. Valaki nagy; szálkás betűkkel ráírta a szakadozott lapra: Versek. Alatta nyomtatott betűkkel: József Attila. Amikor hetekkel később kirakodtunk, ezt a ládát alaposan megdézsmáltam és vissza-visszajáriam rá. Volt benne vagy nyolcvan-száz könyv. Egytől-egyig szépirodalmi. Annyit tudtam csak, hogy kocsioszlopunk a vezérkari főnökség valamelyik — vélhetőleg titkos — irattárát szállította Nyugatra. Rejtély, hogy kinek a menekített könyvei voltak ezek, s az is rejtély, hogy miért épp én csücsültem rajtuk fázva, éhesen, ordítozva és néha sírva, rágcsálva és a gémberedett kezeim közé huhogva akkor is, amikor már az osztrák Alpok lábánál jártunk. Ebben a könyvben olvastam először az Eszméiét című verset.

*

Nem hittem még akkor, hogy az igazi szerelmek meg tudnak öregedni. S hiába rút az arcuk, görnyedt a hátuk és ráncosán bandzsítanak, mint Rembrandt az öregkori arcképén, halhatatlanok. Nem hittem, hogy az igazi szerelmek visszafelé élnek. Lehetetlen, botrányos, szétcibált kezdetek után öltenek formát, veszítik el öregségüket és örök ifjúságukban fénylenek. Az Eszméletre csak a velem született lázadási kedv és a szavak utáni mohó vágy figyelt föl, magam a vers szépségeiben csak később mélyedtem el. Mégis, első meghökkenéseimben már ott szikráztak későbbi meghökkenéseim tűzijátékai is.

Hetek múlva, igád osztrák vagy délnémet koratélben, éjféltájt olvastam végig a verset, egy falu határán, havas fenyők között. A falu éles, tiszta holdfényben állt, legalább félméteres hótakaró alatt. Alpesi, lapos, szétterpeszkedő tetőjű házak sorakoztak a főút mentén, tetőgerinccel merőlegesen az útra, gömbfával vagy egymásra csúsztatott deszkával borított házak, az út felé eső oromzat alatt tornáccal, nagy zsalugáteres ablakokkal, faragott tartógerendákkal. A főútról nem tolták le a havat, hanem hatalmas fadobokkal, amelyek széliébe fektetett fatengelyen forogtak, letaposták. Mivel a falu a Németországot bombázó angol—amerikai légierő útjába esett, I csak a korán leszálló estétől a hajnali szürkületig jártak-keltek az emberek, lámpa nélkül, a házak szénfekete árnyékába húzódva. Egyik szán követte a másikat, s a vastag harisnyába bújtatott, s rézlemezből hajlított kolompok hallgattak. Puha sur- rogással siklottak az egy- és kétlovas szánok, bundás, orrukig beburkolt felföldi parasztok s asszonyok ültek a kibélelt üléseken s mögöttük pokrócokba bugyolált tejeskannák zörömböltek.

Kocsioszlopunkat nem engedték be a faluba. A teherautók egyenként lekanyarodtak az útról s beálltak egy fenyőerdő fái közé. Bennünket is csak azzal a fölté454