Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Vasadi Péter: "Eszmélet" - eszméletem (esszé)

téllel bocsátottak az első házak közelébe, hogy másnap, a hajnal beköszönte előtt odébbállunk. Amikor erre ígéretet tettünk, bevezettek egy nagyudvaros házba, s annyi forró tejet itattak velünk, amennyi csak belénk fért. Egy-egy fatálat kaptunk, amelynek vaskos széle kis darabon elvékonyodott. Két kézre fogtuk a meleg faedényt, s ittuk, nyeltük, hörpöltük belőle a forrón is nehezen csorduló tejet.

Az országút a falu közepe táján kiszélesedett. Itt volt a főtér. Innen meredek kapaszkodó nyílt a hegyi fenyvesbe fölfelé, s lefelé egy csapás a völgy ritkás erdejébe. A tér közepén kőből faragott kút állt. A kút betongyűrűjén három kőputtó guggolt, tompaorrú, pufók arcukat a vasráccsal letakart mélység felé fordították. A kisujjukat rokokós kecsességgel tartották el a többi ujjúktól, a fagytól megrepedezett hátukban sebek tátongtak. Elképed ten bámultam társaimra: van ilyen csönd a világon, van ilyen hóval védett, hóba süppesztett érintetlenség, szótlan s mogorva békesség ebben a pokolban? Fölhajtott gallérral, homlokukba húzott sapka alatt a többiek is csak toporogtak s morogtak.

Nemsokára nagy szobában találtuk magunkat, s egy hosszú faasztalt ültünk körül. A szakállas háziak, két fiatalabb meg egy idősebb férfi lavórnyi cseréptálat hozott be, tele gőzölgő, hámozatlan krumplival, egy másik tálban káposztát, egy harmadikban szalonnadarabokat s csülköket. Eddig se beszéltünk sokat, de most egy szó nem sok, annyi se jött ki a szánkon. Csak néztünk és nyeldekeltünk. Aztán félénk mozdulatokkal enni kezdtünk. A három német férfi az asztalfőn ült, s hol az egyik, hol meg a másik ilyenféleképpen nógatott minket, hallás szerint írva a német szavakat: — Na luósz, luósz, essz’n nuá! „Egyenek mán” — így hangzott a fülemnek.

A hátam mögött kandalló lobogott. Hallottam, mikor valaki farönköket lökött a tűzre. Nem mertem odanézni. Aztán újra tejet kaptunk, valahonnan gyerekek futottak a szobába, sustorogva ellenőrizték az elsötétítő függönyöket, s ahogy jöttek, úgy osontak ki. Majd visszatértek, nehézkesen cipeltek valamit s a fapadlóra dobálták. „Itt alszunk” — súgta valamelyikünk a szomszédjának. A német gyerekek bőröket, takarókat, lónak való pokrócokat teregettek le ebben a csodálatos melegben, és erre megjött a hangunk is. Hálálkodtunk az öreg parasztnak, aki csak bólogatott s már állt is föl, s nyomában a fiatalabb férfiakkal lépdelt kifelé. Az ajtóban odafordult a parancsnokunkhoz és azt mondta: — Lámpát nem használhatnak. Négy órakor indulniuk kell. S ne feledjék, nem vagyunk védtelenek... No, jó éjt! — s azzal kilépett a hóba.

Pár perc múlva mindenki aludt a takarókon, az őrök kivételével. A'házigazda furcsa szavaira jó okunk volt még a szobában is őröket állítani. Engem a gépkocsikhoz osztottak be, átmelegedve bandukoltam lefelé a lejtős úton, a fenyvesbe rejtett járműveinkhez. Előttem a leírhatatlan világosságban a hosszú, fekete árnyékom lépkedett, el-elfödve a szánok jegesre csiszolt talpnyomait. Jobbról, a völgy felől kibukkant valaki a havas bokrok közül, keresztezte az utamat s köszönésképpen fölemelte a jobb karját. Az egyik fiatal német volt az. Visszaintettem neki. Szóval figyelnek minket. Ami azt is jelenti, hogy szökött katonák lehetnek, s talán nem fegyvertelenek. A férfi fölfelé kaptatott az erdőben, de a teherkocsikat jó messzire elkerülte. Nem akart találkozni az őreinkkel. Egyszerre mély morgás ütötte meg a fülemet. Mintha a föld morajlott volna alattam. De nem, ennél egyenletesebb és tompa dörgéssé erősödő hang volt ez. Nem harckocsié, és nem magányos repülőgépé. Es hirtelen vészterhes, nyílt dübörgés zúdult az alattunk elterülő völgyre, ahogy fölénk ért a sok, csillogó hasú harci repülőgép. Hullám hullám után érkezett, már vagy a negyediket számoltam. Szorosan fölzárkózva egymásra, négyzet alakban szálltak a gépek, s mint valami dárdahegyet, az alakzat egyik derékszögét tartva előre, nyomultak északnak. Egy négyzetben hetven, kilencven gép lehetett. Bomba- terhükkel súlyosan dörögtek el fölöttünk. Már rég eltűnt az utolsó négyszög is, a távoli moraj még mindig hallatszott.

tJjra elcsöndesedett a behavazott táj, amelyet most elhagyottnak éreztem inkább, mint békésnek. Beültem a kocsinkba, bekapcsoltam a melegítőt, elterpeszkedtem az agyonstoppolt bőrülésen és elővettem József Attila könyvét. Egy boríték455