Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Panek Zoltán: A plankács (novella)
lábam már nem érte a víz fenéikét, vízbefúló gyanánt kapkodtam levegő után, még ha titkoltam is, de most végre tökéletes biztonságiban éreztem magam, könnyedén lebegtem a víz felszínén, szemem nyitva, mélyre láttam a felszín alá, csak most értettem meg, milyen gyönyör lehet úszni, egymásba fonódtunk, kettős mozdulatlanságban sodródtunk az enyhe hullámzásban, az egyik melle úgy emelkedett ki a vízből, mint csillagbegyű bója, dehát ez mégsem a művésznő — riadt belém, Árnak esett le egyszer az úszómedencében a melltartója, hiába tombolt látványára, majd védelmében a közönség, diszkvalifikálták, pedig csodálatos időt úszott, már egy esztendeje országos első volt hátúszásban, ő most elvonult zokogni -tizenhét éves szégyenében, mi ettől függetlenül, jóval később, nagyon szerettük egymást a művésznővel, a tóban tisztán láttam akkor, hol kezdődik a végtelen: a tó kékje összeért az éggel, onnan már kezdődik, a felismerés csak pillanatokig tartott, „agyő, ángyó” — kiáltotta valaki, tehát nagyon is Józsefháza, a gyilkosság színhelye közelében történt az álom, talán éppen az iszapos-ászamos Halastó, a tíz személyre is kevés tavacska környékén — akácos vette körül —, hol nyaranta pancsoltunk, és sikító csíkot, de leginkább lábunk szárára tapadó nadályt fogtunk, és miután leráztuik-itéptük magunkról, fülünkbe ment a víz, féllábon ugrálva, vizes fülünket tenyerünkkel betapasztva ezt lismételgettük: „Kék kű, büdös kű, bújj ki mán a fülembül”, az „ágyő, ángyó”-ra, felriadván azt kiáltottam, hogy Wilhelm Röpke pedig gyenge filozófus. Majd álomittasan ezit motyogtam magamban: -csak annyi bizonyos, hogy a -v-ilág változatlanul bizonytalan és veszélyes. Mihelyt visszaalu-dtam, vizitigrist láttam, legalább is annak neveztem el, fújt, mint valami macsíka, alig volt hosszabb a tigris farkánál, két hólyagos, áttetsző szeme a feje tetején, tbundá-ja egyáltalán nem ázott át a vízben, elúszott, de én már menekültem fai a vízből, a p-arti fövenyen egy mutatók -nélküli ódon zsebórát találtam, fölvettem, fülemhez tartottam: járt, ketyegett, üvege azonban minden külsérelem nélkül hirtelen össze-vissza töredezett, gyorsan elhajítottam. A két Juhász, Sándor, laz öreg és nagyobbik (f-ia, -Antal, miután a favágitó tőkén a véletlenül kezük ügyébe akadt plankáccsa-1 leütötték az eszméletlen Veny-ege István fejét, a ganéhordó saroglyára helyezték, mellé a fejét, letakarták egy lópokróccal, befejezték a vacsorát, majd minden sietség nélkül megindultak a kerten és a Sűrűtemetőn át a Halastó Irányába, ahol elrejtették a hullát. Az öreg a saroglyával- hazaballagott, Antal pedig ment, amerre a szemével látott. A lefejezés mint utolsó figyelmeztetés? A telehold rezzenéstelenül fénylett, mint félvak ember üvegszeme. Minden tiltakozásom ellenére mintha mégis Wilhelm Röpkét jelölték volna fai a -bűnügyi kihallgatás jegyzőkönyvének felvételére. Most 'már mindegy különben. Hallottam eléggé erőtlen hangomat: — Végre nem valamely bizonytalan kimenetelű másnaposságra rúgok be (összeomlás másnap délelőtt tizenegykor), hanem az esetleg véglegesen tisztázó értelem érdekében. Holnap kiderül. De azt már előre megmondhatom, uram: nincs magának olyan szomorúsága, a többieknek sincs, nem is tudnának olyat kitalálni, ami engem ne érintene. — Neve? A foxmaságöktól nem lehet eltekinteni. Még ha ezzel telik is el a legtöbb idő. Bűnügyi jegyzőkönyv készül. Az áldozat -neve? Azt -ismerjük, elnézést. A szeretet ne féljen. -Nincs mit félnie. •— A nevem: Szomjú Szilárd. Volt. Még lehet. Most már nincs. Amíg az ember nem valami, a név is semmi. Talán az volt a baj, hogy beszélő nevem 439
