Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Kovács István: Vallomás - előszóban elbeszélve (esszé)

jelzi, hogy akkor még saját antológiánkért is meg kellett küzdenünk, de ez nem zárta ki, hogy újabb, nagyobb szabású tervbe ne fogjunk.

1968 utáni terveink egy része apránként elvetélt, s a hol lassabban, hol hirtelen megmerevedő politikák líravettkeztében 'reményeink is „elszegónye- sedtak”. Az utazás anyagilag megnehezedett, s volt, alhol hivatali rendelkezések tették majdhogynem lehetetlenné. A családalapítással járó gondok, a lakásszerzés közösségeket és közgondokat áldozó próbája mindinkább atomizálta nemzedékemet: beolvadhattunk a kortalan tömegbe. A próbát a hetvenes évektől ki-ki maga állta, személyiségét maga őrizte vagy alakította tovább. De abból, amit a hatvanas évek utolsó harmadában elterveztünk, a hetvenes években azért egyet s mást megvalósítottunk az irodalmi kapcsolatteremtés területén. A fő 'érdem ebben a TTszatáj öímű (folyóiraté, amelynek 1972nben indított Kelet- Európai Néző rovata állandó fórumot biztosított arra, hogy a szomszédos népek irodalmáról, kultúrájáról rendszeresen hírt adjunk. Post—Punte—Híd fejléccel jelzett nagyobb terjedelmű blokkjai pedig a cseh, a szlovák, a lengyel, az ukrán, a román, a szerb, a horvát, a bolgár irodalom kortárs íróinak, költőinek, áramlatainak, fontosabb jelenségeinek, esetleges magyar vonatkozásainak bemutatására. Ez azt is jelenti, hogy kialakult egy fiatal szakembergárda, amely megpróbált a közvetítés feladatának eleget tenni, de eredetit, érvényeset is tudott mondani az általa bejárt kérdéskörben. Több folyóirat is mellénkállt: az Alföld, Űj Forrás, Napjaink, Életünk, Forrás, Kritika és az Űj írás is teret adott hasonló szellemű munkáinknak. Előfordult, annyi volt a feladatunk, hogy már nem is győztük.

1968 márciusának a közösségi, politikai erkölcsöt és 1970 decemberének a társadalmi tűrőképességet próbára tevő drámai eseményei után látszólag Lengyelország is alapvetően megváltozott. A 20. század nyolcadik évtizedének első éveiben a Gierek-vezetés új programjának meghirdetését nagy szellemi pezsgés, s a könnyen áramló nyugati kölcsönök következtében az életszínvonalra eladdig páratlan módon kiható gyors gazdasági felledülés követte. 1968 és 1970 sebei ugyan nem tisztultak ki, csak szorítókötés került rájuk, de a „kívülről jövő”, vagy az, akire a lejátszódott események nem hatottak közvetlenül, azt hihette, hogy minden elrendeződött. A hetvenes évek derekának társadalmi tapasztalatai is ezt látszottak igazolni. Az ekkor bevezetett új alkotmány egyes, pontatlanul megfogalmazott, több értelmezési lehetőséget adó paragrafusát párszáz értelmiségi elfogadhatatlannak tartotta és tiltakozott ellenük. Fellépésük a társadalom széles körei részéről tulajdonképpen visszhangtalan maradt. 1976. júniusának ursusi és radomi eseményei azonban jelezték, hogy a meg-megúju- ló krízis nem egyes, szellemi viszketegségben szenvedő „intellektuelek manipulativ terméke”, tehát nem szóra se érdemesek — mint ezt a „betonfejűek” hirdették. Az 1976 júniusában történteket az egyre szaporodó megoldatlan politikai, társadalmi, gazdasági problémák utolsó nyilvános figyelmeztető jelzéseként lehetett elkönyvelni 1980. nyara előtt. Ekkor is, mint 1970. decemberében, a munkásosztály mozdult meg.

A hetvenes évek Lengyelországban a „sikerpropaganda évtizedeként” is jelölhető. Hazára, hazafiságra, hazafiasságra, nemzetre, nemzeti összefogásra, nemzeti egységre, nemzeti jövőre, lengyelségre, a lengyel ember mindenen úrrá lenni tudó képességére hivatkozott minden gyárkerítésre festett jelmondat, nagygyűlési, kongresszusi, május 1-jei, július 22-i plakát, politikai szónok, vezércikk, TV-kommentátor, rádióriport stb. (Az öntöttvas mennyiségének növekedésével együtt a vastaps is növekedett, egyes vezetők pedig bourbonosan mit se tanultak a közelmúltból, s mind csalhatatlanabbnak érezték magukat.) Mintha a

345