Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Kovács István: Vallomás - előszóban elbeszélve (esszé)
szocialista társadalmunkban. S mint minden más küzdelmünkben, ebben a harcunkban is érezhetjük a szocialista tábor támogatását. E sok irányú küzdelem szálait összekötve, logikailag sajátos következtetésre juthatott az állampolgár. Például arra, hogy — mint hirdették is —, Kölcsey Ferenc a nemesi nacionalizmus költője. De a nacionalizmus káros eszme. Tehát a Himnuszt egy káros ideológia hatja át. .. Az átgondolatlan deheroizáló kampány felkészületlenül érte tudatában amúgy is bizonytalan és sérült közösségünket. Ahhoz, hogy mindazt, amit a hatvanas években átélt, egészségesen megemészthesse, szilárd történelmi ismeretekre, nem pedig századfordulós zsurnaliszta mítoszokra lett volna szüksége. Tényekkel rögzített és megbízható szellemi fogódzók híján az egyébként sok esetben jogosan ledőlő szobrok, másként megvilágítoitt események annyira sokkolták a tanácstalan elméket és lelkeket, hogy a megrázkódtatás a várttal ellenkező hatást váltotta ki. Az ösztönösen gerjesztett érzelmi reakció az elutasítás vagy annak tudatosítása volt, amelynek leküzdését a fentebb jelzett kampány célozta. Azaz, a tényekkel mit sem számoló cinizmus vagy érzelmesség. Sajátos módon egyébként mindkettő generátora lehet a nacionalizmusnak... Cinizmusunk és érzelmességünk Lengyelországban kisebbrendűségi érzéssé változott. A kisebbrendűségi érzéssel megvert ember nem gondolkodik, legfeljebb acsarog lázadó pillanataiban. Tudata mélyén szeretne ellenkezőjévé válni annak, mint akivé lenni kényszerült. A felsőbbrendűségi érzést ebből következően — valahol a mélyben — ugyanaz a tudati sérültség okozza. Nemzedékem tagjainak Lengyelországban támadt kisebbrendűségi érzését, történelmi bűntudatát fel is oldották a lengyel utak. Restellkedve mondogattuk, hogy a második világháború folyamán mi is megszállói lettünk Lengyelországnak, a lengyelek azt sorolták, hogy a területükön tartózkodó magyar csapatok hány lengyel falut mentettek meg pacifikáló német csapatok és ukrán nacionalisták dühétől. Mi azt hajtogattuk, hogy mégiscsak szemben állottunk egymással, ők arról győzködtek, hogy a lengyel partizánok és a magyar katonaság között milyen egyezmények születtek, s nemcsak az összetűzések elkerülése végett, hanem esetenként az együttműködés érdekében is. Mi a varsói felkelés heroiz- musát magasztaltuk, ők azt a magyar hadtestet dicsérték, amelyik 1944. augusztusában részt vett Varsó körülzárásában, de vonalain átengedte a lengyeleket, s fegyverrel, lőszerrel támogatta a Honi Hadsereget. Mi irigykedve áimullfcuinlk, hogy a lengyelek a világ összes frontijain harooltaik a fasizmus ellen, ők azt bizonygatták, hogy e frontokra több tízezer lengyel katona éppen Magyarországon keresztül jutott el... Nemegyszer hozott az zavarba, főleg hivatalos delegáció tagjaként, hogy milyen nyíltan megvallott újkori események táplálják rokonszenvüket és tiszteletüket irántunk. Közülük 1956 magyar drámája volt a meghatározó. Ez utóbbi nélkül, mint mondták, Gomulka nem biztos, hogy győzött volna, s csakis az októberben megszerzett hatalom szilárd birtokosaként lehetett ura a robbanással fenyegető lengyel helyzetnek. Igaz, ezt követően Gomulka vagy megijedt, vagy — korlátolt voltában — arra az álláspontra helyezkedett, hogy károsan messzire ment a politikai-ideológiai engedmények terén, ezért a társadalom demokratizálódását mind nagyobb erővel gátolta, majd visszafogta, elsorvasztotta. Az emberek azonban többségükben nyíltak és nyitottak maradtak. Azt, hogy szaporodtak a bajok, a hatvanas évek közepén már „az utca embere” is érezte. A diákklubokban, a Lengyel Egyetemisták Szövetségében, házi összejöveteleken, ha a politikáról beszéltünk, gyakran szóba kerültek azok a majdan közismert fiatalemberek, — nevüket akkor meg se jegyeztem —, akik a társadal342
