Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Kovács István: Vallomás - előszóban elbeszélve (esszé)
mi, gazdasági bajokat jelzendő, levélben fordultak a felső vezetéshez. Ebben az időben egyébként az a sajátos helyzet állt elő, hogy lengyel beszélgetőtársaink 1956-os megmozdulásunkért, emelkedő életszínvonalunkért, a magyar politikai vezetés mind nagyobb szellemi szabadságot biztosító nyitottságáért, gazdasági reformot bevezetni kivánó készségéért egyaránt dicsértek bennünket. Ha az ember ura tudott lenni indulatainak, vagyis kiüresedett tudatát nem árasztotta el (vagy nem árasztotta el tartósan) a nemzeti érzelmeskedés bódító dagálya, az ilyen utak a múlttal való egészséges szembesítésre, józan önismeretre, reális jelenszemléletre, ebből fakadóan pedig kemény munkára is késztethettek. Nemzedékem „lengyel élményeiben” minden bizonnyal felfejthető ez a munkára ingerlő szál is. Micsoda szerencsénk, hogy nem előbb születtünk. Mondjuk tizenhárom évvel. (De mennyire szívesen megláttam volna a napvilágot százharminc évvel korábban!) Az ötvenes években szerzett, kapott élmények nem nyomorítottak meg, a hatvanas években pedig nemcsak mind felszabadultabban gondolkodhattunk, hanem gondolatainknak hangot is adhattunk. Ráadásul, szerencsénk betetőzéséül, nem tudom, mikor lehetett oly olcsón és szabadon utazni, „szom- szédolni”, mint a hatvanas évek utolsó kétharmadában. Ez a Duna-menti országok bebarangolását kínáló lehetőség és történelmünk tisztességes, alapos feltárásának igénye szomszédaink megismerését is erkölcsi kötelességünkké tette. Ehhez egyre kedvezőbb feltételek nyíltak. Belülről, a lélek oldaláról nézvést is. A prágai tavasz előzményeként fogalom lett a cseh próza és a cseh film, legolvasottabb magyar nyelvű lapunk pedig a pozsonyi Űj Szó és az Irodalmi Szemle. 1967/68 eseményei kisöpörték belőlünk az idétlen csehellenesség észrevétlen belénk rakódott szemétkupacait. .. A történelmi tanmesét két. vagon strapabíró gumibotról. 1968. augusztus 19-én ünnepeltem huszonharmadik születésnapomat. Egyénileg nem volt valami vidám számvetés. Két hónappal azelőtt állam vizsgáztam: megszűnt a végtére is gondtalan diákélet, s vele együtt a havi 2 000 Ft-nál többet jövedelmező péntek esti, szombat esti csaposkodás az Eötvös-klubban. Szívesen maradtam volna továbbra is csapos, de az diákstátusz volt. Frissiben, nem kis protekcióval nyert értelmiségi állásommal elégedetlen voltam (s nem csupán az 1 360 Ft-os fizetés miatt!), lakásról pedig álmodni se mertem. Tudtam, hogy az csak a mesében létezik. De történetileg bizakodó voltam. Két nappal később lelepleződött naivságom. Amikor reggel egy régen látott ismerősöm e szavakkal köszöntött: „Benn vagyunk, fiú, és már ki se jövünk onnan!” — még nem tudtam, mi történt. Aztán megtudtam. A részleteket zavarosan, a lényeget pontosan. Délben ötödmagammal elhatároztuk, hogy együttérzésünket és felháborodásunkat tüntetőén a csehszlovák nagykövetség előtt fejezzük ki. Aznap délután MNK-döntőt játszottak a Népstadionban. Meg voltunk győződve róla, hogy a nézők egy része csatlakozik hozzánk. Nem ötünkhöz, hanem ahhoz a tömeghez, amely a miénkkel egy indulattól fűtve ott szintén összegyűlik a Népstadion utcában. Patetikusan fogalmaztunk, mert kivételesnek, vagyis történelminek gondoltuk az időt és a helyzetet. Ügy gondoltuk, hogy a nemzet arca, amelyre előző este tűzijáték ünnepi színei vetültek, most szégyenpírban ég, és ezt nekünk lehetetlenség tétlenül elviselni. Riadt csehszlovákiai túristákon kívül teremtett lelket se találtunk a Népstadion utcában. Órákon át ücsörögtünk a nagykövetség épületével szemben az út túloldalán lévő pádon. Inge alatt mindegyikünk összehajtogatott csomagolópapírt tartott. Tiltakozó szavaink egy részét elmaszatolta izzadtságunk. A Népstadion féloldalasra sikerült serpenyője olykor felsistergett, mint amikor vizes hússzeletet vet343
