Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Kovács István: Vallomás - előszóban elbeszélve (esszé)
tén. (Ebben később a Tízezer nap és a Szegénylegények is megerősített.) Ennek lehetősége (és az, hogy néhány szót megértettem a lengyel film dialógusaiból) annyira felvillanyozott, hogy egy jó évvel később, mire leérettségiztem, már beszéltem lengyelül. Lengyel-rajongásomért KISZ-vezető osztálytársaim maradinak tartottak, ök a kubai forradalomért, az indonéziai változásokért, a laoszi és ghánai nem tudom micsodáért lelkesedtek — nem csupán hivatalból. Ez egyébként a legcsekélyebb mértékben sem osztott meg bennünket. A fő veszélyt ránk nézve ugyanis az esztelennek tartott politechnikai oktatás jelentette. Mi „mezőgazda- sági termelés” címén lógtunk el heti egy napot mindaddig, míg valamennyi főváros környéki tsz-ből ki nem tiltfittak bennünket. Hogy ezt elérjük, mun- kagyűlölően és felettesmegvetően szívós harcot kellett folytatnunk; e kemény küzdelem ideológiailag is összeforrasztotta az osztályt. Szellemi, lelki egységfrontunk csak hétfőnként és (szerdai meccsek esetén) csütörtökönként bomlott meg átmenetileg. Én oly fanatikus híve voltam az Üj pestnek, mint Dózsának talán egyetlen hajdani talpasa sem. Ennek oka az, hogy annak idején Dózsa és nem Kinizsi volt az első történelmi hős, akiről hallottam. (Rákosi Mátyásról pedig, noha sok mindent elneveztek, NB I-es focicsapatot nem. Egyébként bizonyára annak a csapatnak szurkolok először, amelyik az ő nevét viseli, s nemcsak azért, mert az lett volna az örökös bajnok.) 1963-tól kezdve jártam Lengyelországot — vonaton, autóstoppal, gyalog. Varsónak még akadtak romos részei, amelyek csendjükben a második világháború lengyel hősiességének drámai hangulatát őrizték. A város minden köve a helytállásról tanúskodott. A mártírok emlékét őriző keresztek alatt mint örökmécsesek izzottak az állandóan friss, piros szegfűk ... Történelmi tudatom általam emelt bolthajtásai először repedeztek meg, s rajzolódott ki rajtuk a belém tapadt kisebbrendűségi érzés. A második világ- háborús lengyel hősiesség közvetlen élményszerű megismerésének hatására hitelessé vált bennem mindaz, amit az iskolában tanultam, a rádióban hallottam, az újságokban olvastam, a televízióban láttam. Gyáva idióták utódai vagyunk. Mert tagadhatatlan: ostoba módon részt vettünk egy aljas háborúban. Esztelenül az utolsó pillanatig szolgáltuk a Gonoszt. Honfitársaink százezreit tudathasadt közönnyel szolgáltattuk ki a halálnak. Az osztályszempontok hókuszpókuszolásával persze mondhatjuk, hogy ők, az uralkodó osztály tagjai tették. De makulátlanná tehet-e bennünket ez a könnyed alanycsere? S ha ebbe belemegyünk, vállalhatjuk-e jó lélekkel mindazt a történelmünkből, ami erkölcsös, nemes, erőt adó? Ezek a kérdések azelőtt is foglalkoztattak, s hogy nem gondoltam őket következetesen végig, abban az akkoriban támadt ún. deheroizáló kampány akadályozott meg. A hatvanas évek történettudományának alapvető célja az volt, hogy tárgyának visszaadja a tudományos rangot, az igazság feltárását és közvetítését hitelesebbé tegye. Különféle viták zajlottak ennek jegyében. Legemlékezetesebb a nemzetvita. A fogalmak tisztázása azonban legfeljebb csak a szakmán belül történt meg. Ott is felemásan, nem egy esetben diktátumoktól bélyegesen. A nagyközönség mindezt a rázúduló deheroizáló hullámként érzékelte. Ezen hánykolódva tudhatta meg például, hogy a nemzet elmaradt s voltaképpen reakciós kategória, a nacionalizmus pedig a nemesi és burzsoá társadalom-ideológiák egyik meghatározó jegye, s mint ilyen, rendkívül káros. Magyarország, mint ezt 1956 megmutatta, a szocialista tábor legnacionalistább országa. Van tehát mi ellen harcolni, mert sok még a nacionalista elem 341
