Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Kovács István: Vallomás - előszóban elbeszélve (esszé)
KOVÁCS ISTVÁN Vallomás - előszóban elbeszélve Tisztelt Szerkesztőség, az alábbi szöveg a lengyel történelemről írott esszéim bevezetőjének készült. Időben majdhogynem ugyanakkor mormoltam magamban, amikor Csengey Dénes és Balassa Péter személyes vallomássá nemesült párbeszéde fogalmazódott. A csönd visszhangja jobbik esetben a közös némaság. De ha a csönd a bennünk lefojtott ordítás? Nem a csecsemőé, hanem a már tisztességes dadogásra is képtelen emberé? Hogy így élünk, megrendítő. E megrendültség csak akkor szabadít fel, ha azt sugallja: szálljunk alá magunkban a csöndön túli mélybe ... — és beszéljünk. Budapest, 1987. augusztus 19. Mindenki másként éli meg a múltat — szűkehb és ítágaibb (közösségéé! is —, ezért a róla kialakult képéért senki se marasztalható el. Mert a múlt nem parancsolhat ránk, ahogy a jövő se; mindkettőre történtek és történnek kísérletek. Ez még nem jelenti azt, hogy annyiféle múlt .van, ahány ember. A múlt személyiségünk egyik formálója. Felelősséggel tartozunk néki, ahogy felelősek vagyunk személyiségünkért is. A múlt az egykor voltak jelene. Ahhoz, hogy mindinkább az igazság megközelíthető pontja felé ‘lendüljön róla való tudásunk mutatója, újra és újra értelmeznünk kell. A tudás nem csupán tényismeretet jelent. A tudás inkább kételkedésünk és szeretetünk minősége. A jelen így lehet az összes eddigi emberi személyiségek összessége. A személyiség kialakulásában sok az esetlegesség. Szólni most az .én estlagetsségeimről szeretnék. Az első könyv, amit életiemben olvastam, Rákosi Viktor Hős fiúk című regénye volt. Nagyanyám vette egy Teleki téri mindenárustöl. Bizonyára a benne munkáló kereskedői szellem ellenére se sejtette, hogy az így .rámfordított néhány forint mennyire megtérül. Az 1952 karácsonyára ikapott kötet — Regényes történet a szabadságharcból. Fiúk és leányok számára — Budavára bevételével záródott, s én sokáig azt hittem, hogy 1848/49 nagy mérkőzését megnyertük. A történelmi időt ekkor még nem tudtam .pontosan se részeire szedni, se helyére tenni. ’45-öt számomra logikusan követte ’48/49. A felszabadulás utáni szabadságharc egy kicsit elgondolkoztatott -ugyan, de nem .okozott tudati zavart. A história és a mese között még nem .éreztem sok különbséget. Egyébként is kényelmes helyzetben .éltem; történelmi eszmiélkedésem az ötvenes évek .^minden jó, ha a vége jó” hangulatára esett. Vagyis: „a .felszabadulásig minden iszonyú volt nálunk, most pedig minden csudajó”. Tíz éves koromig senkitől se hallottam ennek cáfolatát, bár a .csudajóságat mindennapjaink eleve megkérdőjelezték. Én azonban rendületlennek bizonyultam. A szanatórium, ahol anyámmal — a gyógyszerraktárrá átalakított templom sekrestyéjében — éltünk, meghitt otthonom volt. .Lakói, mad tudatommal 337
