Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Csordás Gábor: Meneküljünk inkább előre (esszé)
zug kompromisszumnak a súlyos kamatait, amelynek révén a Monarchia egyik uralkodó nemzetévé lettünk. Fizetjük a kultúrában, fizetjük a politikában, fizetjük megtépázott nemzeti öntudatunk mindennapos következményeivel: öngyilkossággal, alkoholizmussal, csökkenő népességszámmal; fizetjük a sérült magabiztosság kritikát nem tűrő, túlkompenzáló önteltségével, kulturális bezárkózással, nemzeti elbutulás- sal, provincializálódással. A Monarchia mindazonáltal mégsem volt a „népek börtöne” — sőt, nagyon is nehéz észrevenni erőszakos vonásait. Különösen az utóbb történtek fényében. Hiszen a széthullásából létrejövő nemzetállamok „erőszakmeny- nyisége” messze felülmúlta a K. u. K. szigort. Csakhogy, mi más volna a nemzetállamok máig nem szűnő agresszivitása, mint a Monarchiában felgyülemlett nemzeti frusztráció, amely végre megtalálta tulajdonképpeni formáját? A Monarchia — viszonylagos — erőszakmentességének egyik magyarázata az, hogy ott a nacionalizmusok az integráció gyengítése, a középponti erőszak korlátozása irányában működtek — ellenben a nemzetállamokban az integráció alapelvévé, központi erőszakot felmentő-támogató ideológiákká váltak — máig. Ez vádolja a nemzetállamokat — ám nem menti fel a Monarchiát. A másik oka ennek a kevés erőszaknak az, hogy a Monarchia, mint mesterséges intergráció, egy történelmileg létező, valóságos, szerves integrációs folyamaton nyugodott, mintegy annak karikatúrája, „második eljövetele”, megcsúfolása volt Hiszen — nem tudom, miért feledkezünk Imeg erről folyton — kicsit korábban, nagyjából a reneszánsz kezdetétől a török elleni háborúk végleges kudarcáig — azaz: a Habsburgok győztes törökellenes hadjáratáig — valóban létezett egy többé-kevésbé egységes Közép-Európa: Mátyás Visegrádja, Podjebrád György Prágája, a Jagellók Krakkója, a Zrínyiek Öakovece egy nemcsak kulturális, de gazdasági, politikai, társadalomfejlődési tekintetben is egységes régióban helyezkedett el. Ez az oka annak, hogy azután a Habsburg-birodalmat viszonylag kevés erőszakkal össze lehetett tartani. E valóságos Közép-Európa — máig visszavonhatatlanul — az 1848-as forradalmak és ellenforradalmak idején bukott meg. Jellasics buktatta meg és Kossuth, Avram láncú és Ljudovit Stur, Czartoryski és Lelewel — mindazok, akik képtelenek voltak megegyezni; ám mindenekelőtt a bécsi kamarilla és a pétervári udvar. Emiatt az előbbiek felelőssége nem egyforma mértékű; Jellasics például okosabban tette volna, ha nem menekül, hanem támad Bécs irányában. Hiszen a Habsburgok nélkül közös dolgainkat könnyebben rendeztük volna. Közép-Európa politikai történelmének következő fejezete már az ábrándok tragikomédiája. 1863-ban Bakunyin a lengyel Nemzeti Bizottmány küldötteivel közösen nemzetközi expedíciót szervez. A 160 fős csapat főleg lengyelekből és magyarokból áll* de olaszok és horvátok is akadnak köztük. Hajón indulnak Litvániába, hogy a Varsót fojtogató cári seregek háta mögött parasztfelkelést robbantsanak ki. A hajó a part közelében zátonyra fut, a résztvevők tengerbe fúlnak. A régió, mint politikai valóság megszűnik létezni; ám a valóságnak nem a politika az egyetlen létformája. Itt térek vissza témánkhoz, a Monarchia kultúrájához. Nem hiszem, hogy az a kultúra a Monarchia viszonyaira adott valamiféle válasz lett volna csak. A kultúra egyszerre „válaszoló” és autonóm folyamat; egyszerre „felépítmény” és a megelőző korszakok kumulatív eredménye. A Monarchia kultúrája, ez ia valóban csodálatos kultúra, nem azért volt-e annyira csodálatos, mert a reneszánsz óta tartó sajátos, szerves fejlődésből merítette erejét? Vagy másképpen kérdezve: mert nem a Monarchia alapján, hanem annak ellenére jött létre? Nem az volt-e valójában a Monarchia „érdeme” mindebben, hogy elviselhetetlen hamisságával arra kényszerítette nemzeteit, hogy kulturális örökségük legjavát vonultassák fel ellene? Bevezetőmben Habermast idéztem. Erről jut eszembe: számomra Közép-Európa ma is a valóság — valóságom — kategóriája. Habermas fontosabb művei szerb fordításban állnak könyvespolcomon; idézett gondolatmenetét pedig az Odra című lengyel folyóiratban olvastam. Ha nem volnék közép-európai (hanem európai), nyilván anyanyelvemen olvashatnám Habermast. Ha — nyelvtudásom szerencséje révén 305
