Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Csordás Gábor: Meneküljünk inkább előre (esszé)
CSORDÁS GÁBOR Meneküljünk inkább előre (VILENICA, 1987.)* Kétszeresen is telitalálatnak tartom, hogy idei tanácskozásunk kiindulópontjául a Monarchia utolsó évtizedeinek kultúráját választották a szervezők. A „poszbmodern” gondolkodásmód egyik alaptételében, az ideológiamentességben nem hiszek ugyanis; legalábis nem olyan gyermeki—naivan hiszek benne, mint az irányzat lelkes ideológusai, e kétlábon járó contradictio in adiectivok. Beismerem, hogy ha kultúráról, történelemről, társadalomról beszélek, elkerülhetetlenül két kérdésre keresek választ. Az első így hangzik: Miben szabad hinnem? A második: Ki vagyok? Az instrumentális jelleg tehát kiiktathatatlanul benne rejlik gondolkodásomban. Ez pedig az ideologikusság ismérve. Első kérdésemre ma főleg negatív válaszaink vannak. Nem hiszünk az egységes világmagyarázatokban. Egyetértek Habermassal, aki azt mondja, hogy e kételyemben a szubsztanciális gondolkodás iránti elfeledett igény jut kifejezésre; az a felismerés, hogy a társadalmi tudat három specializált-elidegenedett alapformája, az esztétikai, az etikai és a tudományos közül egyik sem tartogat tartalmi ajánlatokat a mindennapi lét számára. Akár művész vagyak, akár erénycsősz-forradalmár, akár „tudományos munkaerő”, életem értelmét nem, csak célját tudom megfogalmazni — s még könnyebben és lelkesebben persze: a többiek életének célját. Ezt felismerve törvényszerűen fordul érdeklődésem a Monarchia kultúrája felé. Hiszen éppen ez a kultúra — Musil, Wittgenstein, Ady, Freud stb. — problematizálta először és máig legteljesebben az elidegenedett tudat szubsztanciális ürességét — anélkül, hogy ebbe belenyugodott volna. Második kérdésem tipikusan egy közép-európaié. Nemcsak abban az általános értelemben, hogy filozófia mint ontológia szinte csak ebben a térségben létezett az újkorban — hanem abban a konkrét, mindennapi érteleimben is, hogy individuális autonómiánk és közösség-választásunk viszonya mindennapi, gyakorlati dilemmaként gyötör e tájakon mindenkit évszázadok óta. A személyes és a nemzeti, a személyes és az egyetemes konfliktusai közép-európai kultúránk alapkérdései, vagy inkább — hiszen „pászitorkodunk” — állandóan elvakart bögölycsípései. Ez a kín terelt itt együvé bennünket most is, remélem, nem utoljára. Talán valamennyien érezzük — ezért vagyunk itt — hogy ezekből az ellentmondásokból egy közvetítő kategória jelentené a kiutat. Ez a közép-európaiság. Félünk, hogy ez csak utópia — igyekszünk tehát történelmileg megalapozni; olyan integráció kerestetik, amely többé-kevésbé hasonlít hiányzó közvetítő kategóriánkra. Így jutunk el ismét a Monarchiához. Ez az a pillanat, amikor a gondolkodásomban elkerülhetetlenül benne rejlő instrumentális, ideologikus mozzanat önállósul, miaga alá gyűri egész valómat, kikapcsolja józan eszemet, eltakarja szemem elől a valóságot. Amikor feltámad bennem az ideológus. Csak úgy tudom elhallgattatni, ha vitába szállók Önökkel, mindazokkal, akik a Monarchia kultúráját mintának, modell-értékűnek, mai állapotainkkal szembeállítható példának tartják, ahogy — szerintem — tavalyi, bledi beszédében, amire ma is hivatkozott valaki, Drago Jancar barátom is tette — ha, a kelleténél talán kissé nagyobb hévvel, sárba tiprom nosztalgiínkat. A Monarchia ugyanis mindenekelőtt mesterséges, felülről létrehozott, erőszakkal fenntartott integráció volt. Ezt éppen nekünk, magyaroknak, akik a legtöbb hasznot húztuk belőle, kellett nagyon keservesen megtanulnunk. Máig fizetjük annak a ha» A II. Nemzetközi Vilenica Találkozón (Lipica, 1987. szept. 12.) elhangzott előadás szövege. 304
