Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Galícia, Galícia (Beszélgetés Andrzej Kusniewicz-csel) (Csisztay Gizella fordítása)

kad, hogy valami végérvényesen elveszett a régi impériumból, mely az ukrajnai Podwoloczkysktól Trieszten át a mai Olaszországig terjedt, ennek mindössze tizenhárom százaléka, a birodalomnak csupán töredéke a jelenlegi köztársaság. Hiszen a sárga-fekete nosztalgia nem csupán osztrák specialitás. Sissi kedvenc kastélyában Gödöllőn, Budapest mellett, ismét áll a boldogtalan Erzsébet királyné bronzszobra. A Habsburg-mítosz nyomait megtaláljuk Csehszlovákiában, Romániában, Jugoszláviában, Észak-Olaszországban. Lengyelországban ez egyet jelent a galíciai témával az újabb irodalomban, melyhez az ön könyvein kívül — a Két Szicília királyán, a Holt nyelvek óráján, s az Úton korinthoszban kívül — hozzátartoznak Julian Stryjkowski, Leopold Buczkowski, Andrzej Stojowski és mások művei.

Ami régen rossz volt, arról elfeledkezünk, és inkább azokra a dolgokra emlékezünk, amelyeket jónak tartunk. A múltbanézéssel előfordul, hogy megfeledkeznek a híres galíciai nyomorról, arról, hogy jelentős munkanélküliség létezett, vagy különféle nemzetiségi viták lángoltak, hogy léteztek börtönök és létezett csendőrség. Mert mindezt így is lehet nézni. Fejletlenség, bürokrácia és egyebek. Erről gyakran megfeledkezünk, merít hiszen mennyivel több rosszat láttunk később a második világháború alatt. Az emlékezetben csupán az maradt meg, aminek következtében úgy hisz- szük, hogy a régi Galícia maga volt a jámborság birodalma, jogállam, ahol léteztek alkotmányos szabadságjogok, melyeket tiszteletben tartottak. Még ha nem is teljesen, erről mi könnyen megfeledkezünk. Ügy gondoljuk ma már, hogy ez az ország Európában bizonyos liberalizmussal bírt és engedékeny volt az állampolgáraival szemben. Ez az oka, hogy ezután a háború után, — a második világháborúra gondolunk — a nehéz mindennapoktól szívesen fordultak az emberek nosztalgiával e kor után. Ebben visszatekintésben nincs többé politikai követelés, amit a második világháború előtt a kisantant s Magyarország revizíós próbálkozásai jeleztek. A csehek, Jugoszlávia és Románia féltek a magyar és német nacionalizmus újjászületésétől. Mindez manapság nem lényeges, csak a kulturális hagyományok maradnak fenn. Éppen ez sóvárgásunk tárgya! Oh, milyen gyönyörű idők voltak! Úgy tetszik, hogy a jelennel összehasonlítva sokkal szebbek voltak. Nos, ezért szervezték meg ezt a kongresszust Duinoban, ahová a világ minden tájáról összesereglettek az érdeklődők. Én voltaim az egyetlen lengyel ezen a találkozón. Hirtelen létrejött valamiféle közösség. A felszólalók érdekes módon franciául beszéltek és nem németül, a háború előtti diplomáciai etikettnek megfelelően. A találkozó házigazdája Tűm und Taxis hercege volt Duinó csodálatos várában, Monfalcone mellett. És Duinót a legkülönfélébb csodálatos hagyományok veszik körül, sajátos légköre van. És talán ezért vonzó. A régi Monarchiáról írott, a bevezetőben említett könyv szerzője, Reden báró alig harmincvalahány éves. És sok lilyen fiatalember volt ott. Különböző nézeteket vallottak, de létrejött valamiféle közösség. Könnyebb volt szót ejteni valakivel ha Erdélyből, a Bánságból, Dalmáciából, Cseh- vagy Morvaországból jött, ha lengyel volt, akkor krakkói, vagy lembergi. Teljesen más volt a helyzet, ha a beszélgecő nem Galíciából származott. Ez ma még részleteiben is érezhető Varsóban, vagy Poznanban. Galíciában az idő múlása ellenére is megmaradtak a régi tradíciók, ezek megőrzésének a hagyománya. Ezek a hagyományok időnként újraélednek — ez az alapja a duinói kongresszusnak is — a különböző kiállításoknak és találkozásoknak, ahol összejönnek azok az emberek, akiket mindez érdekel, ebből következik a hajlandóság az emlékezésre. Ez az egész persze kissé már fiktív, de mégis létező.

Friuliban az autonomisták társaságát Civita Mittel európainak hívják. Tagjai az „Éljen Ausztria” kiáltással köszöntik egymást, a társaság alapítója, Paolo Petiziol mondta: „Az iskolában állandóan azt hallottuk, hogy az egész kultúrát az olaszoknak köszönhetjük, hogy a Monarchia idején nem volt sem jo- jogunk, sem szabadságunk, sem iskoláink. De egyszer a nagymama kézenfo- gott és azt kérdezte tőlem: »Tudod-e ki építette ezt az iskolát, ahol ezt a sok ostobaságot tanulod? A bécsi császár.-«”

299